Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2024-09-27 12:00:00
Azon a bizonyos reggelen úgy döntött, hogy felmegy a toronyba. Évek óta lakott a úgyszólván a tövében, mégsem érzett egyszer sem kísértést, hogy a tornyot megmássza. Volt ebben a tartózkodásban gyávaság és szemérem, kényelmes reggeli lustálkodásra hívogató ágyrabság, ami a toronymászásnál bármilyen összehasonlításban kedvezőbb osztályzatot kapott, nem is szólva az előérzettől: a szédüléstől való borzongás még inkább visszahúzta, mély gödörbe hanyatlott minden vágya, ha csak arra gondolt, hogy odafentről menthetetlenül kizuhan, semmilyen korlát nem tudná visszafogni. A fejjel előre bukás szörnyűségesnek tűnt; feltételezése szerint odafenn erre számítanak azok a gonosz erők, amelyek évek óta megkísértik, eleddig valós haszon nélkül.
Csak annyi volt világos: nem tudott azonosulni azzal a hellyel, ahol születése óta élt.
További feltételezésekbe is bocsátkozhatunk, hiszen semmi sem gátol meg bennünket abban, hogy találgatásokba vesztegessük időnket a kora reggel még ágyban heverő férfival kapcsolatban. Nevezzük Simonnak őt, akit eddig is vizsgálgattunk, mit érezhet, miként retteg, ha egyszer is komolyan arra vetemedne, hogy megmássza a hetvenhét lépcsőt. Ez a hetvenhét is riasztotta, ugyanis abban olyasmit sejtett, hogy a torony építtetői a hetes szám bűvöletében emelték a tornyot a város fölé. Hogy milyen célból, arról eleget olvasott, de nem volt róla meggyőződve, hogy az idegenforgalmi szakférfiak és a különböző korok városatyái a teljes igazat mondják, mindenki hozzátett vagy elvett valamit a lényegből, végeredményben egy helyben topogtak a magyarázatok, amik érzése szerint sehová sem vezettek, semmihez sem nyújtottak kényelmes kapaszkodót.
A toronyba felszerelt régi német óra pedig még a történelem előtti időkben megállt, ha olykor mozdult is, azt csakis a rászálló varjak súlyának köszönhette, csikorgását csöndes napokon bárhonnan hallani lehetett. Félelmetes, kísérteties csikorgás volt, nem olyan, mintha fémek súrlódnának egymáshoz, kardok szikráznának össze, vagy páncélok csapódnának egymáshoz, sokkal inkább valamilyen segélykiáltás, riasztás lehetett, mintha valaki arra figyelmeztetné a város lakóit, óvakodjatok, nagy veszély közeleg.
Persze az emberek nem vették komolyan az efféle vasak csatáját, fegyverzengést, hiszen a varjak évtizedenként egy teljes körre kényszerítették a mutatókat, rászállva, acélos csőrükkel lökdösve odébb, mindig az óramutatók járásával egyezőleg, sohasem tévesztették el a forgatás irányát, míg ismét a kiindulási ponton egymásra nem feküdtek a mutatók, akár az igaz szeretők. És az idő is eszerint csordogált a város felett.
Senki sem sietett. Senkinek nem tűnt fel, hogy lassabban múlnak az órák és a napok, az évek csak vánszorognak, az emberek nem halnak meg, és az újszülöttek hosszú-hosszú ideig tapadnak anyjuk emlőjére. Az iskolai évek egymásra torlódnak, a tanároknak fogalmuk sincs, milyen évet írunk, írnak. A külvilágból érkező hírek későn és tekintélyes veszteséggel érték el a várost, vértelenek voltak, és már semmi értelme sem volt, hogy izgalomba hozzák az ifjakat és a bölcsességgel sáfárkodni nem tudó öregeket. A nők különben is főztek és befőztek, hiszen az őszök hosszúak voltak, a telek pedig szinte végeérhetetlenek, a nyarakban a folyó hol eljutott a tengerig, hol szétszaladt a homokban, elveszett a víz sodrása, és az emberek száraz lábbal keltek át a város mellett húzódó szigetre, ahol mindenkinek volt egy kis hétvégi háza. Természetesen a hétvégek sem három napból álltak, hanem az idő meghatározhatatlan volt, ezért aztán sokan egész hónapokat töltöttek a nyaralóban, onnan jártak be dolgozni vagy egyéb gyanús ügyek után. A város kormányozhatatlan volt, jobban mondva semmi fontos nem akadt, ezért aztán egyszer, valamikor az ősidőkben – talán amikor a szerkezet működése még nem tért el más német toronyórák szokásaitól és erényeitől – választhatták meg a város tanácsát, ami azóta is hivatalban volt, senki nem akarta leváltani, megbuktatni, sikkasztással vagy zsarolással vádolni. A tanácsnokok nem ragaszkodtak hivatalukhoz, de mivel nem írtak ki újabb választásokat, maradtak, és a padokban ülve arról vitáztak, hogy a dominó vagy a kártya erkölcstelenebb, s miután ebben sohasem tudtak megegyezni, inkább elővették a sakktáblákat, melyeket minden tanácsnok az aktatáskájában hordozott, és kirakták maguk elé, a polgármester pedig álmos szimultánnal tartotta a lelket a harminchárom fős aluszékony tanácsban. Örültek, hogy a törvény páratlan számú tanácsnoki helyet ír elő, így a polgármesternek nem akadt partnere, ő volt a kihívója az egész testületnek.
A torony a városháza mellett magasodott, annak árnyékában játszadozott a tanács. Olykor bejöttek a takarítószemélyzet izmos tagjai, egyszerűen ölbe kapták a tanács választott és hivatalukba rögzült férfiakat, és kitették az előszobába, míg évente egyszer, kivételesen akár kétszer is kitakarították a neogótikusra tervezett és kivitelezett tanácstermet.
Arra azért létezett tanácsi határozat, hogy toronyba felkapaszkodni, a varjak munkáját megzavarni, onnan lekiabálni, leköpködni csiszlik módon, vagy egyéb undorító dolgokat a járókelők, csoszogók és sétálók fejére dobálni szigorúan tilos. Senki sem emlékezett, kinek az idejében született ez a bölcs és a szokásokat okosan védő döntés, és a város krónikájában szinte sohasem olvashattunk arról, hogy akadt volna olyan polgár, aki véteni igyekezett a törvény kopott betűi ellen, aki szembeszállt volna a tanács akaratával, a város közegyezményével. A torony szinte semmit sem öregedett építése óta, nem mállottak a falak, az alapzat nem szívta magát teli nedvességgel, nem táskásodott fel, mint a város többi épületei, amelyeket a polgárok üggyel-bajjal mégiscsak kijavítottak, de tulajdonképpen semmi sem volt fontos, hagyni kell, hogy a dolgok az óra járása szerint essenek meg, menjenek végbe vagy maradjanak vég nélkül az állandóság masszájába süllyedve.
Simon azonban azon a reggelen – úgy tűnt neki, hogy most éppen egy hosszú reggel legelején nyitotta ki a szemét – egyenesen a toronyra nézett. Közben valami furcsa távoli zajra lett figyelmes, amely nem származhatott az óramutatók kikényszerített járásából, sem a városban működő péküzemből vagy Traján Tibullus gyémántcsiszoldájából, ahol idomított varjak fenegették csőrüket a drágakövekhez, mint a mesében az üveghegyekhez a sors madarai, így csiszolták az ékköveket a kívánt formára és méretre. (Ki rendelhette meg, erre Simon soha nem tudott volna felelni, ha egyáltalán érdekelték volna valaha is a gyémántok, karbunkulusok, rubinok vagy smaragdok.) A morajlás nem akart megszűnni, inkább lüktetve közeledett, majd kisvártatva elhalkult és eltávolodott, mint aki járőrözik, aztán visszatért, és szinte már az ember fülébe akart örökre beköltözni. Tulajdonképpen erre a hangra ébedt fel, világosodott meg előtte egy pillanatra. Feltépte az ablakot, és kihajolt, arra számított, hogy innen, az első emeletről megpillanthatja a zúgás forrását. De tévedett. Az emberek zavartalanul ténferegtek, sajtos szendvicset majszoltak, melyre még Hannibál anyja kente föl a vajat, amit Karthágóból hozott a kisvárosba, tétován nyitották szét az ócska újságokat, amelyből a hírek zörögve hullottak az aszfaltra, nem hajoltak utána, a kirakatokat nézegették, ahol a divat az önkényuralom bécsi újdonságait kínálta, sétáltatták a kutyájukat, amelyeket mindenki ismert, és egyszer már mindenkit megmartak, de az említett időeltolódás okán még senkin sem jelentkeztek a veszettség tünetei. Leszaladt a lépcsőn, kilépett az utcára, ahol az ismert szagok, tócsák és arcok, kocsik és árak fogadták, köszönt, s nem tudta, ha ezek a válaszok mai köszönésére vagy egy másik februárira viszonzásul hangzanak el. A zaj azonban nem csitult, és amikor másoktól is érdeklődött, hogy tapasztaltak-e valami hasonlót, vagy legalábbis feltűnt-e nekik a szokatlan zsibongás, az emberek elnéztek valamerre, felpillantottak az égre, és egy tavalyi eső minden valószínűségéről akarták meggyőzni Simont. Nem, nem tapasztaltak semmi rendkívülit. Ugyan már. Nem adódott semmi sem, ami a nyugalom megzavarására alkalmas képletet vagy eseményt szülhetne. Adjon hálát az égnek, toronynak, a varjak istenének, hogy béke van, tanácsolták neki megfontoltan. Akár az ellenkezője is igaz volt: csak továbbléptek, és elmerültek saját gondolataik sekély medrében.
Nos, ekkor érett meg benne a gondolat, hogy – dacolva a tanácsi tilalommal – mégiscsak megmássza azt a hetvenhét lépcsőt. Szétnézett. Senki sem volt kíváncsi rá. Ezen a reggelen sem. Bár abban sem volt biztos, hogy reggel van, ugyanis a napszak szürke volt, és sokkal inkább az időtlenségre hasonlított. Kinyitotta a torony vasajtaját, amelyet sohasem zártak. Bíztak a polgárok törvénytiszteletében. Az volt a jó ebben a városban, hogy a bizalom törtelen volt. Az ajtó hangtalanul nyílott, mintha egy titkot fejtett volna meg, egy titkot, amelynek nyitja csak előtte tárult fel végre, és figyelmeztette, ne kürtölje szét az avatatlanok között, amúgy sem értenének semmit abból. A lépcsőt vastag por fedte, mintha selymes homokban járna, léptei ott maradtak árulkodó nyomként, ahová csak a lábát tette. Egy régi falevél állta útját, talán még abból az időből sodorta ide a szél rejtélyes módon, amikor a városnak még voltak árnyas ligetei, azóta a fák elkorhadtak, kivágták őket, kellett a hely a nagyobb házaknak, tolakodóbb gépkocsiknak, de újakat nem ültettek a helyükbe. Minek, ha a sors úgy akarja, majd nőnek fák ültetés nélkül is, bíztak benne az emberek, minden logika nélkül, csak úgy, mert hitték, hogy végül valamennyien valamilyen különleges jutalommal fogják meghálálni nekik ezt a végtelen nyugalmat és tétova lélegzetvételt. Nem gyűlölték a fákat, bár az iskolákban azt tanították, hogy az évszakok váltakozása – az idő múlása – legbiztosabb jelzőrendszerként a fákba és füvekbe van beépítve, ez a természet rendje, de erről nem voltak teljesen meggyőződve. Halványan élt bennük egyunciányi bűntudat, mely a mulandóságra emlékeztette a legérzékenyebbeket. Ám ilyesmiről nem illett beszélni sem nyilvánosam, sem társaságban vagy a családi ebédlőasztalnál. Az öregedést sem maguknak, sem másoknak nem kívánták.
Lassan haladt fölfelé. Megállt a fordulókban, hiszen a csigalépcső végtelennek tűnt. Nem szokott a lépcsőmászáshoz, noha Simon fiatalember volt, jó erőben, mégis a negyvenedik után lihegett. Le kellett ülnie. A zajt most erősebben érzékelte. Hirtelen ráébredt, hogy nem is a mai naptól kezdődően észlelte. Napok vagy évek óta, nem is tudja, sokáig azt gondolta, hogy ez a zúgó szédülés a vérnyomás-ingadozással, a korral jár, a szédülés kötelező, családi örökség, úgynevezett vertige ménière, amit egyszer az anyai nagybátyjánál állapított meg egy isztambuli zsidó orvos, malomforgás, garatzúgás, örvénylés, ami hol elmúlt, hol előjött, mégsem fordult soha orvoshoz. Minek? Majd tehetetlenül széttárják a karjukat, vagy fontoskodva felírnak valami csodaszert, ami annyit sem használ, mint hótt gebén a nyereg…
Mikor ért fel? Nem emlékezett. A megszokás vontatta fölfelé a maradék harminchét fokon. Nem tudta, kapaszkodott-e, vagy kettősével szedte a lépcsőket, nem nézett ki a fordulókba vágott keskeny ablakréseken, bár érezte hogy befúj a szél, vagy mindezt csak képzelte. Mindegy. Odafönn volt, senki nem szaladt utána, különben is az iskolákban a tornaórákon nem volt kötelező gyakorlat a síkfutás. Az embereket tudományos sétákra oktatták-szoktatták, ennek ellenére mindenki teljesen ösztönből, egyedi módon poroszkált, bicegett, senkinek sem volt sietős. Minden közelinek tűnt vagy elérhetetlennek. Ami végeredményben ugyanazt jelenti egy relatív állandó rendszerben.
A mellvédhez lépett. Először ösztönösen letekintett, ahol a város egykedvűsége azóta sem változott, hogy elhagyta a tengerszintet valamikor. Majd felemelte a tekintetét. Óvatosan. A félelmek most sem hagyták el. A zúgás, a moraj helyét, irányát, eredőjét kereste. A láthatár fekete volt, hatalmas felhők tornyosultak haragosan. Vihar készült a távolban. A fekete fal, mint valami óriási tengeri szökőár, hullámország, fékezhetetlen had, rátörni készült a városra.
A felhalmozódott idő, az egymásra rakódott, el nem múlt és el nem töltött napok, hónapok, évek készültek visszavenni jogos tulajdonukat. Az idő újból birtokolni akarta helyét és szerepét a városban, és lakóit porig alázni rendeltetett.
Simon az óra mutatóit kereste, de azok – látnia kellett közvetlen közelről – régen letörtek, elvesztek, csupán odalentről tűnik úgy, mintha örök varjak ülnének rajtuk.