2019. november 21., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A fenti szám azt jelzi, hogy az év elején Huszonkilencesek címmel már megjelent egy írásom a Múzsában. Abban azt taglaltam, hogy különleges évjárat az 1929-ben születetteké, közülük többen jeles képzőművészekké váltak Marosvásárhelyen. Siklódy Tibor, Kulcsár Béla, Nagy Pál, Olariu Gheorghe és Kedei Zoltán 90 esztendővel ezelőtt jött a világra. Négyen már nem élnek, az ötödik, a Vár-lak műterem gazdája, a népszerű „Kedei Zoli bácsi” ma is kivételes vitalitással dolgozik, november 16-án újra egyéni kiállítással lép közönség elé a Kultúrpalotában. Úgy ünnepli majd a november 29-i születésnapját.

Az idén azonban a művészi értékteremtés más ágai is fel tudják mutatni, mekkora éltető erővel telítődhetnek azok, akik az alkotás mellé szegődtek. Vásárhely fotóművészetének két kiválósága is 1929 májusában született. Haragos Zoltánt és Erdélyi Lajost, mint lapunk is tükrözte, méltó módon megünnepelte a szakma és a vásárhelyi közönség. Arról, hogy Mende Gaby színművésznő és Birtalan Judit karmester is elmesélheti, mi a hosszú élet titka, most szólunk olvasóinknak.

Mende Gaby, az egykori Székely Színház közkedvelt színésznője szeptember 29-én, a kóruséneklés ma is aktív kiválósága, Birtalan Judit október 31-én töltötte a kilencvenet. Isten éltesse sokáig erőben, egészségben mindkettőjüket! 

Mende Gaby, Tompa Miklós rendező felesége, Tompa Gábor édesanyja egész fiatalon, 1948-ban lett a Székely Színház legendássá vált társulatának a tagja. Sokat játszott, a színpad igazi szerelmesének bizonyult. Főszerepei között leggyakrabban a Ledér (Vörösmarty M.: Csongor és Tünde), Jelena Andrejevna (Csehov: Ványa bácsi), Mrs. Erlynne (Wilde: Lady Windermere legyezője), Fuchsné (Barta L.: Szerelem), Julia Filipovna (Gorkij: Nyaralók), Olivarez hercegnő (Schiller: Don Carlos) kerül szóba. Hosszú és sikeres pályát mondhat magáénak, rengeteg élmény gazdagította. Nehéz lehetett megszoknia, milyen az élet színpad nélkül, de szép emlékei némiképp kárpótolhatják. Ezeket egy egész kötetben idézte fel Szucher Ervin kérdései nyomán a Prospero Könyvek sorozatban 2014-ben megjelent beszélgetőkönyvben. Nászta Katalin a Litera-Túra Művészeti Magazinban közölt születésnapi összeállításában ebből a kiadványból ragadott ki részleteket. Mende Gaby szavait magunk is ebből idézzük: „Nem én állítom a Székely Színházról, hogy milyen különleges és jó volt, ezt számos nyilatkozat, kordokumentum és az akkori rendszeres telt ház is alátámasztja. Például a kolozsvári társulat örökös tagja, Csíky András interjúkötetében egyenesen tüneményesnek és szikrázónak nevezi. »Nemcsak az akkori közönség igényeit maximálisan kiszolgáló és nagyszerű élményeket nyújtó színház volt, hanem tagjai az utánuk következő nemzedékeket is kinevelték, ugyanakkor mindent, ami az ő színházukban erénynek számított, igyekeztek átadni. Nagyon komoly, tudományos alapon elemzett, kortörténeti ismeretekkel alátámasztott, pontosan meghatározott célú előadások születtek. Persze még számítsuk hozzá, hogy csúnya idők voltak és egyre csúnyábbak, egy csomó elvárt és kötelező feladattal, de emellett mindig születtek valós értékek, mondjuk évi hét-nyolc darab közül biztosan volt legalább négy olyan, amivel ki lehetett vágni a rezet« – állítja minden idők egyik legjobb erdélyi magyar színésze. (…) Tán nem lenne rossz, ha a Székely Színház szelleme visszatérne, ám olyan távoli… Inkább maradjunk abban, hogy ma valami újra, de hasonlóan felemelőre lenne szükség. (…) Amikor ’48 késő őszén a társulathoz kerültem, nagyjából már a végnapjait élte az operettkorszak, melyet Tompa soha életében nem kedvelt. De emlékszem, szinte nem volt olyan nap, amikor ne léptünk volna színre, olykor kétszer is. Amikor meg a filharmónia játszott, mi tájoltunk. Télen fagytunk meg, hisz olykor a hó is behullott egy-egy rozoga falusi kultúrotthon színpadára, de mi úgy is szívünket-lelkünket beleadva, kivágott ruhákban játszottunk. Mindaddig, amíg a vidéki közönség szeretetét éreztük, nem érdekelt a hideg, a hűlés vagy ezek következményei. (…) A tapsnál jobb érzés a világon nincs! Bár őszintén megvallom, jó érzés lehet gazdagnak lenni és jómódban élni, de engem csak az imádott közönségem érdekelt. Mindig is úgy éreztem, a publikum hálája megfizethetetlen. (…) Nem volt okom a panaszra, hisz utána is sokat játszottam. 

(…) Bizonyos időszakokban le nem estem a színpadról, annyit játszottam. Emlékszem, két egymást követő évadban talán az összes nagyszínpadi darabban szerepeltem. Soha nem volt időm unatkozni.”

Birtalan Judit Temesváron született, Kolozsvárról jött Marosvásárhelyre, miután a konzervatóriumban, ahol végzett, tanársegédként dolgozott. Férjével, a zeneszerző Birtalan Józseffel 1958-ban kerültek a Székely Népi Együtteshez, és váltak e sok mindent megélt művészcsapat meghatározó egyéniségeivé. 2000-ben települtek át Magyarországra, Tiszaújvárosban végezték nagy odaadással azt a közösségépítő, lélekemelő munkát, amit előtte itthon is példás lelkesedéssel és tehetséggel tettek. A karmesternő ma is az ottani református kórus és a mezőkeresztesi énekkar fáradhatatlan vezetője. Adjuk át neki is a szót. A Népi Együttesnél töltött éveire emlékezett: „Ott jöttem rá tulajdonképpen, hogy a magyar népdal szeretete az én világom. Szeretettel és élvezettel habzsoltam főleg a magyar népdalfeldolgozásokat, és igyekeztem a leghitelesebb módon terjeszteni ezeket az egész országban. Sajnos ez a számomra csodálatos és sokat jelentő munka 1970-ben befejeződött, amikor megszüntették az akkor már Állami Ének- és Táncegyüttes nevet viselő intézményt, engem az énekkarral és Fejér Elemér kollégámmal áthelyeztek a Marosvásárhelyi Állami Filharmóniához, amelynek addig nem volt kórusa. Nem fogadtam túlságosan nagy örömrivalgással ezt a lépést, úgy éreztem, hogy az »egyik szemem sír, a másik kacag«. Sirattam a régi Népi Együttest, másrészt örvendtem, hogy a Marosvásárhelyi Filharmónia, amely addig is tekintélyes, komoly kultúrintézmény volt, gazdagodott egy tapasztalt, érett, hírneves, jó énekkarral. Teljes profilváltás lett volna ez nekem, ha nem találtam volna magam abban a szerencsés helyzetben, hogy mivel az újonnan alakult, kórus nélküli Népi Együttes a filharmóniával közös adminisztrációval rendelkezett, folytatni tudta azt a műsorformát, a triós formát (énekkar, zenekar, tánckar), amellyel fergeteges sikereket ért el az elmúlt időszakban. Az énekkar így már két műfajban dolgozott: egyrészt a filharmónia számára a kantáták, misék és egyéb kóruszenekari művek megszólaltatásával, másrészt a régi, jól kidolgozott népi együttesi műsorok felszínen tartásával. (…) Én az együttessel való kollaborálást vállaltam fel, helyi előadások és külföldi műsorok vezénylését, amit amúgy is élvezettel végeztem. Szerettem a színpadot, szerettem a népdalfeldolgozásokat, főleg a magyar zeneszerzők műveit (a cappella vagy kóruszenekari műveket), de számtalan román, sőt német feldolgozást is megszólaltattunk. (…) 1984. november elsején, 55 éves koromban nyugdíjba vonultam, de tovább is folytattam karnagyi munkámat, most már amatőr vonalon, megalapítva a marosvásárhelyi református Vártemplom vegyes karát, amellyel 14 évig dolgoztam a legjobb, hivatásos szinten megszerzett tudásom szerint.”

Legyen még hosszadalmas és örömet adó szép foglalatosságuk! 

Jelenet a Székely Színház egykori Bernarda Alba háza előadásából: (balról) Mende Gaby és Tanai Bella. 

Forrás: Litera-Túra Művészeti Magazin