Hétköznapi történet
Csíkos műanyag szatyrával minden délben elfoglalta helyét a lakótelepi iskola előtti padon. Kicsit olyan volt, mint egy derűs arcú, kíváncsi kisdiák, akit egyedül ősz haja és a szeme körül kergetőző ráncok különböztetnek meg a tanintézet narancssárga falai közé szorult társaitól. És persze az a mérhetetlen szabadság, amiről lassú, ráérős mozdulatai árulkodtak.
Rendszerint jó húsz perccel kicsengetés előtt érkezett, és a várakozás minden pillanatát kiélvezte. Csendben nézelődni és beszélgetni egyformán szeretett, és nem is válogatott a partnerekben, a közelben bóklászó, poros purdékkal éppúgy szóba elegyedett, mint a gyermekekért érkezett szülőkkel, nagyszülőkkel. Ha egy szurtos apróság pénzt kért tőle, barna tasakot húzott elő a zsebéből, és színes savanyúcukorkákat számolt a feléje nyújtott, fekete tenyérbe. De bármivel, bárkivel is volt elfoglalva, a tanítás végét jelző hangra mindig felegyenesedett, és a következő pillanatban már őrt is állt az iskolakapu előtt.
– Maga mindig siet – szólt utánam egy alkalommal, amikor hazafelé igyekeztem. – Pedig, higgye el, nem marad le semmiről.
Késésben voltam, így nem időzhettem, de szavait magammal vittem. Tudtam, hogy nemsokára újra találkozunk.
– Számomra az a nap fénypontja, amikor az unokám kijön a többiekkel – magyarázta beszélgetésünk elején. – Negyedikes már a kislány, mondogatja is egy ideje, hogy nélkülem is boldogul, én azonban el sem tudom képzelni, hogy egyedül buszozzon haza. A fiamék tíz percre laknak a várostól, gyakran van oda járat, de mi megegyeztünk a feleségemmel, hogy amíg van erőnk, rendezzük a gyereket. Megosztjuk a munkát: én vagyok a délelőtti beszerző, vásárlás után pedig egyenesen errefelé veszem az irányt, azalatt „mama” főz. Mindig meleg ebéddel várja az unokánkat, aztán, ha jóllakott és megpihent, leülteti tanulni. A fiamék késő délutánig dolgoznak, útban hazafelé megállnak nálunk, és felveszik a kislányt. Tudja, ők mindenhova autóval járnak, az önmagában is elég kiadás, minek fizetni még a gyerek buszozását is? Mert, ugye, az ingyenes bérlet csak a város területén érvényes – nézett rám cinkosan, mintegy megerősítést várva állításaira.
– Egyetlen unokája van? – kérdeztem.
– Igen, ő viszont kitesz hatot – kacagta el magát az idős férfi. – Sokat kellett rá várni, csaknem tíz év házasság után született, de annál nagyobb ajándéknak tekintjük – tette hozzá, hangját ünnepélyesre váltva. – Máskülönben jó gyerek, csak akaratos. Azt hajtogatja, hogy kacagják az osztálytársai, amiért a tatája viszi haza az iskolából. Magyaráztam neki, hogy csak irigyek, de nem akarja megérteni. Majd ha felnő, belátja, milyen jó dolga volt velünk. Az óvodába is én mentem utána, útban hazafelé mindig megálltunk a játszótéren. Akkor még örült nekem. Tulajdonképpen most is biztos jólesik neki, hogy gondoskodunk róla, csak abban a korban van, amikor az ilyesmit nem szokás bevallani. – Pár percre magába mélyedt, keresgélt a gondolatai között, aztán könnyedebb hangon folytatta: – Engem szinte lehetetlen elkeseríteni, az unokámnak sem sikerül. Inkább még én hozom meg az ő kedvét. Szeretem a vicceket, amit hallok, mind megjegyzem, aztán, ha szükséges, előveszek egyet-egyet a tarsolyomból. Amíg dolgoztam, a gyárban is én voltam a mókamester. Most már csak a családban bolondozom.
– Az „unokázás” mellett még milyen kedvenc időtöltése van?
– Évtizedeken át gyűjtöttem a bélyegeket, az volt az első számú hobbim. Aztán egyszer csak beleuntam, túladtam a gyűjteményemen. Kellett is akkoriban a pénz, mert éppen építkeztek a fiamék, így a bélyegek mellett más értéktárgyaktól is „megszabadultam”. Fiatalkorunkban sokat jártunk a feleségemmel baráti társaságba römizni, kártyázni. Mióta megőszültünk, marad az esti tévézés, főleg, ha nem alszom bele. Egy ideje rájöttem, nekem nincs is igazán szükségem külső kellékekre vagy programokra ahhoz, hogy jól érezzem magam. A mindennapok szórakoztatnak a maguk nyugalmával vagy nyugtalanságával.
Jól ismert, éles hang hasított a levegőbe. Beszélgetőtársam arcán kisfiús izgalom áradt szét, talán éppen úgy, mint hét évtizeddel ezelőtt, amikor az iskolai csengő a visszakapott szabadságot jelezte. Szinte táncolva indult a kapu felé.
