A húsvéti ünnepkör népszokásaiból (3.)

Játékos csúfolások, fordított köszöntések

Marosszéki régiónkban több olyan szokásjáték élt húsvét ünnepén, melyeket más erdélyi vidékeken nem ekkor vagy nem ebben a formában gyakoroltak. Az egyházi eredetű vagy általános tavaszi szokások mellett gazdag repertoár állítható össze a népi közösségek értékrendjét kifejező, szabályozó rítusokból is. Az ilyen jellegű rítusok az európai népek kultúrájában általában egy-egy nagyobb ünnephez – karácsony, újév, farsang vége, húsvét, pünkösd, nyári napforduló – kapcsolódtak. Régóta közismert etnológiai szabályszerűségnek mutatkozik az is, hogy az ünnepek szerkezetének  egyik fontos részét a komoly, szabályozott cselekvések sorozata, magatartásmódja, zenéje-költészete, szimbólumai alkotják. A másikat a felszabadultabb, mozgalmasabb, kötetlenebb, sőt „rendetlenebb” szokáscselekvések, ének-tánc-mulatság, hangzásvilág együttese, kulináris és egyéb élvezetek. Ne csodálkozzunk hát azon, hogy régiónk húsvéti szokásaiban bőven találunk vetélkedő, csúfoló, szabályozó, komikus-parodisztikus jellegűeket. Ezek némelyikét az elmúlt száz év során elhagytuk, de újak is megjelentek. Mások átalakultak vagy éppen a szemünk előtt zajlik a „színeváltozásuk”. Járjuk be nyomukban ezt az utat az ezredfordulón végzett gyűjtésünk alapján.

A buhuzás 

Buhuzni a gernyeszegi legények jártak, húsvét első napján este, már jó sötétben. Az 1936-ban született Csizmás István fiatalsága idején még „erősen nagy szokás volt”. A házasulni való legények több csapatba szerveződve végigjárták a leányos házakat, de más házakhoz is „beköszönthettek”. Ez abból állott, hogy a sötétben, elváltoztatott hangon bekiabáltak a gazdának: „Jöjjön, mert megbornyúzott a tehene” vagy „Jöjjen, mert a leánya megszökött az ablakon”. Azt is mondhatták, hogy ellopták a tehenet, nézze meg, hogy mi van a ház tetején stb. Amikor a gazda engedett a felszólításnak, egyszerre jó hangosan kacagni kezdtek: „buhuu!, buhuhuu!” Ezután gyorsan elfutottak, nem volt szabad megismerni őket. A buhuzás ezzel nem ért véget, mert amikor a legények végeztek „ezekkel a viccekkel”, a háziak, akik már lesték őket, rendszerint kijöttek, az asszonyok és leányok piros tojással kínálták meg a legényeket. A legények pedig kútvízzel  jól megöntözték  őket.

A didergés

A Maros menti Gernyeszegen buhuztak, a nyárádmenti Szentgericén viszont dideregtek. A didergés már a 19. században felkeltette történészek, néprajzi gyűjtők figyelmét, többen leírták. Az ezredfordulón még megszólaltatható volt az a nemzedék, amelyik utoljára gyakorolta vagy elfogadta. Közéjük tartozott az 1908-ban született Varga Domokos is, akivel 1989 tavaszán beszélgettem. Húsvét első vagy harmadnapján este tizenöt-húsz házas férfi és legény rongyos ruhákba öltözött és végigjárta a falut. Minden olyan házhoz, családhoz elmentek, ahol valami „kibeszélnivalót” találtak. Ezeket már év elejétől gyűjtötték. Megérkezve, az ajtót csendesen bekötötték, hogy a bentiek ne tudjanak kijönni. Az ablak alatt vagy az ajtó előtt dideregni kezdtek. Az  állkapcsukat, fogukat összeütve, csattogtatva, egész testükben reszketve adták ki a hangot: „bu-bu-bu! bu-bu-bu!”. Hangjukat elváltoztatva, egymással versenyezve kikiabálták az illető család tagjaival történt eseteket. Ez a csúfoló felköszöntés kijárt mindenkinek, akinek a maga- tartása, viselt dolgai nem egyeztek a közösség értékrendjével: a gazdaember hanyagul végezte a mezei munkát, káromkodott, rossz vásárt kötött stb.  A szentgericei asszonyok, az 1919-ben született Gálfi Polixénia és nemzedéke arra emlékezett, hogy a didergők sok helyre vittek bölcsőt. „Hoztuk a bölcsőt a bubának” – dideregték ott , ahol megesett leány lakott, vagy időnap előtt nagy hasú lett a menyecske. A vénleányoknak vőlegényt ajánlottak maguk közül, náluk mindig dideregtek. A csúfolás skálája „a minden bűnjit ott a másiknak elmondták” szigorától az „egy vicc volt az egész” játékosságáig terjedhetett. Ennek megfelelően változatos volt a fogadtatása is. A házbeliek mindenféle vízzel, még az ágy alatti egészségügyi edény tartalmával is leönthették vagy elkergethették őket. Gyakori volt az, sőt lassan szabállyá vált, hogy behívták és megkínálták őket egy pohár borral. A didergők kilétüket azonban nem mindig fedték fel. 

Babát a vénlegénynek

A vénlegény- és vénleánycsúfoló szokásjátékok még az ezredfordulón is fel-felbukkantak egy-egy hagyományőrző vidéken. Ilyen a Kis-Küküllő vidéki Kelementelke is. 1993 húsvét másodnapján reggel, szokásdokumentáló körutunk elején, nem messze a főúttól az egyik kapun furcsa díszre lettünk figyelmesek: egy játék babára. Műanyag bolti hajas baba volt, fehér ruhában, arca kékre festve. Mindjárt sejtettem, hogy nem a házigazdája akasztotta oda magának. Nem, nem, sőt nagyon haragudott, amikor észrevette a nem kívánt vendéget. Haragudott a babára és mindenkire, aki elment a kapuja előtt. Reánk is. Indult, hogy a videokamerához vágja, Miholcsa Gyula filmes barátom és a kamera elé kellett ugorjak, hogy  ezt megakadályozzam. Próbáltam csillapítani, kiengesztelni. Az akkor negyvenes éveiben járó férfi elmondta, hogy miért tették neki a babát. „Azért, mert nincs családom. Ennyi az egész.” A falu szemében tehát vénlegény vagy ahogyan még mondták, „magtalan”. Azoknak Kelementelkén babát vagy egyenesen bölcsős babát szoktak tenni a ház kéményére, a csatornára vagy a kapura. Hogy kik? Rendszerint kiderül. A korukbeli férjes asszonyok jeleskedtek ebben, a szomszédságból. Az asszonynép, a menyecskék nemcsak a hiányzó babával csúfolkodtak Kelementelkén a vénlegényekkel, hanem kukoricakóré csomót is állíthattak kapujukba húsvét reggelére. Azok is sokféleképpen viszonozhatták, behintették tollúval, szalmával a feltételezett tettesek házának elejét, váratlanul veder vizet zúdíthattak reájuk stb.   

Kórézsúpot a büszke lánynak

A húsvéti vénlegénycsúfolás ritkább, annál gyakoribb volt a leá-nyoké. Ennek szimbóluma a kapujukba állított kórézsúp vagy száraz ág, tövisbokor. Ezt nyilván a legények gyakorolták, akár közösen, csapatokban, akár egyénileg. Tehettek ők is a vénleányoknak – például Nyárádselyében, Káposztásszentmiklóson vagy Galambodon – vagy özvegy asszonyoknak – Székelyvajában, Sáromberkén –, de leginkább „a büszke lányoknak” – Deményházán, Csíkfalván, Gegesben, Parajdon –, akikre a legények valamiért haragudtak. Leginkább azért, mert visszautasították őket a táncban vagy egyéb kívánságaik teljesítésében, nem fogadták el udvarlási szándékukat stb. A kórézsúp vagy a hasonló szimbólum szégyennek számított, és a házbeliek korán reggel igyekeztek eltüntetni. 

A kórézsúp állítása az elmúlt évtizedekben eltűnt a legények szokásgyakorlatából, illetve szórványossá vált. Néhány faluban megmaradt a kórézsúp vagy a kukoricacsuszákkal, báránylábakkal stb. díszített fenyőág, vagy éppenséggel nyírág seprű állítása, de ez a szimbólum korcsoportot és főleg funkciót váltott. Már nem csúfoló jellegű, hanem férjes asszonynak, kománénak szóló tréfás kedves-kedés. Komák, barátok tehetnek ilyent napjainkban Gernyeszegen vagy Székelyvajában, bár félreértést, sértődést néha ez is okozhat. 

Kapuelvitel, fűrészporozás, szemetelés

Egy-két emberöltővel ezelőtt a felsorolt szokáscselekvések is figyelmeztető, elítélő, csúfoló üzenetet közvetítettek a közösségi normáktól eltérők számára. A marosszéki falvakban leginkább a bejárati kapuk összecserélését, elvitelét gyakorolták nemcsak húsvétkor, hanem más ünnepi alkalmakkor is, de nem volt annyira általános szokáscselekvés, mint napjainkban. Mostanában eltérő intenzitással, fel-fellobbanó kedvvel mindenütt gyakorolják változatos férfikorcsoportok, változatos fogadtatásban részesülve. Elviszik, ellopják a kaput a felnőttek, a komák, a jó barátok Beresztelkén, Vajában, Kibéden. Ezt férfias vetélkedésnek, ugratásnak, tréfának szánják, és annak tartják, nincs harag miatta. Rigmányban a helybéli legények ellopják annak a lánynak a kapuját, aki más faluból választ magának barátot, udvarlót. Ebben a gesztusban még érződik a figyelmeztetés, de a tisztelet is kifejeződik a falu „legelső leánya iránt”. Leggyakoribb viszont, hogy a legények kapulopása együtt jár a fenyőágazással. A legénycsapatok a lányoknak húsvéti fenyőágat tesznek, és utána jó messzire elviszik a kapujukat is, ha sikerül levenniük. A leányos szülők jó előre felkészülnek az eseményre, és igyekeznek megakadályozni a kapulopást. Magától adódik a következtetés, hogy a fenyőágas felköszöntés és a kapulopás, az igen és a nem egyenértékűvé vált. Ez a kettősség leginkább a kisebb legények, kamasz fiúk gyakorlatában érhető tetten. Így dokumentálhattam ezt az elmúlt évtizedben Sárpatakon, Beresztelkén, Fickón, Havadon, Nyárádszentimrén stb. A végső, gyakori fázis pedig az, amelyben az egykori megtisztelő szimbólum, a fenyőág elmarad a kapukról. A leányok felköszöntése a kapujuk elé hintett fűrészporból vagy tollúból áll. Úgy láttam, azt érzékeltem, hogy a lányok ennek is örülnek, akárcsak a kapulopásnak. Észrevették, számontartják őket, népszerűek. A szülők, nagyszülők kevésbé örülnek. Vitatkozva, méltatlankodva bár, végül elfogadják, hogy ilyen lett a szokás: a kapu előtt kell sepregetni a fűrészport húsvét reggelén, vagy a patak partján, a harmadik szomszéd padlásán keresni a kiskaput.  Tőlem is megkérdezték: hát meddig megy ez, hol van a kapulopás, a gazozás, szemetelés határa?