A húsvéti ünnepkör népszokásaiból (2.)

Nagypénteken gyászban, húsvétkor örömben

 Nagypénteken Jézus kereszthalálára, húsvétkor feltámadására emlékezünk. A közismert drámai történetnek jól kialakult liturgiája, szertartásrendje volt és van a keresztény egyházban, hiszen az egyik legjelentősebb üdvtörténeti eseménysor és hitvallás. Az ezen alapuló nagyhéti és húsvéti népszokások is forgatókönyvszerű rendbe szerveződtek. Úgy is mondhatnók, hogy a nagy húsvéti dráma vagy „szent színjáték” alkotóelemei. Népi közösségeink nagypénteken a csend, az áldozat, a gyász, a megtisztulás szimbólumaival és dramatikus formáival éltek. Húsvétkor az öröm, a megújulás, az éltető jókedv és játékosság hatotta át a szokásrendet.

 A gyász jelei, jelenetei

 A gyász testi-lelki jeleivel minden népi közösségben találkozunk. Általános volt a nagypénteki böjtölés. Ezen a napon a protestánsok is böjtöltek. A böjtölés lehetett egész napos, reggeltől „a vacsoracsillag feljöttéig” vagy fél napos. Másutt hús, tej és tojás nélküli böjtös ételeket fogyaszthattak: aszaltgyümölcsleveseket, tört paszulyt, olajos káposztát, pattogatott kukoricát stb. Erre a napra szigorú munkatilalom volt érvényes, csak rituális vagy védő-elhárító tevékenységeket végeztek. Ilyen volt a hím állatok herélése vagy a húsvéti bárányok levágása, a férgeket és békákat elűző udvarseprés, a lakás- és ágynemű-szellőztetés, a patakban való hajnali mosakodás, az általános tisztálkodás, a mezei források és kutak kitakarítása.

 A gyász jeleit, színeit viselték, viselik a nagypénteki istentiszteleteken és miséken. Fekete ruhában, fekete fejkendőben léptek az utcára, mentek a templomba az asszonyok, a férfiak is feketében, sőt néhol a gyász jeléül borotválatlanul. A templomokban fekete terítővel borították az úrasztalát és a szószéket, a katolikusoknál a kereszteket, elhallgattak a harangok és az orgona. A reformátusok délelőtt-délután istentiszteletet tartottak; a kálvini felfogás szerint nagypéntek az egyházi év legnagyobb ünnepe, mert a megváltás Jézus kereszthalálával, áldozatával megtörtént. A két istentisztelet között, még nagypénteken több településen szokásban volt – például Kenden, Torboszlóban, Harasztkeréken –, hogy az idősebb asszonyok felkeresték a temetőt, kitakarították halottaik sírját és beültették tavaszi virágokkal.

A katolikusok nagypénteki szokásrendjében még szorosabban összefonódott a gyász Jézus szenvedéstörténetével, halálával, sírjával. Erdélyben egykor általános lehetett a megváltó sírjának megjelenítése katolikus templomokban, és napjainkban is sokfelé elkészítik még a „szentsírt”. Nagypéntektől a feltámadásig az ún. szentsírőrzők vigyáztak mellette, rendszerint fiatal legények vagy szabadságos katonák, szimbolikus vagy valóságos fegyverekkel. A szentsír melletti szolgálatuknak, illetve a szentsír körüli cselekményeknek a legtöbb közösségben elfogadott rendje volt. A szentsírőrzés gazdag szokásrendjét a csíki és gyergyói falvakban napjainkban is átélik. Közelebbi tájainkon, így például Görgényüvegcsűrön leányok vigyázzák a szentsírt, Nyárádremetén, Jobbágytelkén és Székelyszálláson imádkoznak mellette. A szentsírállításból is kitűnik, hogy a népi kegyesség Jézust saját halottjának tekintette, úgy gyászolta. A népi kegyesség szerint a húsvéti tojásokat is azért kell pirosra festeni, mert ezeket először Jézus keresztről lehullott vére festette pirosra. A katolikus és unitárius nagypénteki templomi szertartás elmaradhatatlan része a passió, Jézus szenvedéstörténetének énekes vagy szóbeli előadása az evangéliumok alapján. A népi közösségek jó hangú énekesei sokszor évekig, évtizedekig jelenítették meg ugyanazt a szereplőt, töltötték be ugyanazt a szerepkört úgy, hogy nevük is reájuk ragadt, például a Pilátusé a katolikus Atyhában vagy az unitárius többségű Nyárádgálfalván. A katolikus gimnáziumokban nagyhatású passiójátékokban jelenítették meg Jézus kereszthalálát.

Az öröm szimbólumai

 A nagyszombat esti feltámadási szertartás során újból megszólal az orgona, megkondulnak a harangok. Az utána következő feltámadási körmeneten megszólaltak más hangok is. A Jézus feltámadásán érzett örömnek sok katolikus közösségben nagy zajjal adtak hangot. A szentsírőrző legények, katonák vagy más rendbéli férfiak fapuskákkal, fapisztolyokkal lövöldöztek, durrogtattak. A sóvidéki Atyhában és a korondi tanyákon vagy a székely partiumi Székelyszálláson az idősek még emlékeznek ezekre a jelenetekre. Marosszéken, a protestáns közösségekben nem a hangszimbolika jellegzetes húsvétkor, hanem a növényi jelképek. Szép példája ennek az egész vidéken sokféle változatban gyakorolt húsvéti fenyőágazás, virágozás. A télen és kora tavasszal is zöld fenyőfát a remény, az új élet, az élet folytatódása, így az örök élet szimbólumának tartották.

A húsvéti öröm és új élet több olyan, kereszténység előtti időkből öröklődött és szakralizált rítusban is megnyilvánult, mint a tűz- és vízszentelés vagy a húsvéti eledelek megáldása. A húsvéti határkerülés is ezek közé tartozik, Erdélyben katolikus és protestáns közösségek is gyakorolták. A katolikusok húsvét hajnalán nagy csapatokban, a feltámadott Krisztus szobrával, zászlókkal, énekelve, imádkozva körbejárták a falu határát, különösen a búzavetéseket, áldást kérve földjük terményeire. Marosszéken, a Felső-Nyárád mente katolikus falvaiban – Nyárádremetén, Köszvényesen, Mikházán, Jobbágytelkén stb. – napjainkban is megtartják, Remetén több százan vesznek részt rajta és a közösség egyik legnagyobb ünnepének tartják. A határról virágokkal ékesített botokat, zöld ágakat hoznak, a templomban ezeket megszenteltetik, és a kapujukra vagy a kertjükbe helyezik. A gyergyói, csíki és háromszéki katolikus falvakban is megőrizték vagy felújították, és ünnepi külsőségekben gazdagon, lovas felvonulással, falvak népének találkozásával, a vallási és etnikai identitás jeleinek erőteljes kinyilvánításával élik meg a sajátosan erdélyinek tartható közösségi eseményt. A nyárádmenti és környékbeli református és unitárius falvakban is gyakorolták néhány évtizeddel ezelőtt a határkerülést, más funkcióban, a falu határainak ismeretét örökítették a felnövekvő nemzedékre színjátékszerű szokásrendben, de ebből sem hiányzott a húsvéti öröm. A kettő nem választható el élesen egymástól, amint azt a rigmányi változat is bizonyítja. Nincs már tényleges határkerülés, de a férfiak összegyűlnek húsvét hajnalán „kántálásra”. Elénekelik az ünnepi rítus hagyományos énekét: „Emlékezzünk e napra, Urunknak halálára és feltámadására”, majd végigjárják a falut és köszöntik lakóit, kijelölt fiatalok, a „vőfé-lyek” mindenkit megöntöznek. A rítus másik fontos eleme a közösség rendje ellen vétők játékos megbüntetése, a „botolás”. A szokást dokumentáló érdeklődőként magam is többször részesültem belőle. 

 Ünneprend, szokásrend, játék

Az egyházi ünnepek megélésében, megtartásában jól meghatározott idejük, helyük, szabályuk volt az ünnep lényegéhez tartozó vallásos cselekményeknek és az ünnephez kapcsolódó profán vagy játékos szokáselemeknek. A központi események a templomi misék és istentiszteletek voltak, és ez meghatározta a közösség nagyobbik részének ünneplésrendjét és időbeosztását is, hiszen legtöbben részt vettek ezeken. Az ünnepi öröm táncban, mulatásban, szórakozásban kifejezhető formáit, lehetőségeit egyházi előírások és az illőnek, helyesnek tartott íratlan törvények szabályozták. Száz évvel ezelőtt sok katolikus településen húsvétkor nem tarthattak táncot, bált, hanem csak a következő héten. A protestánsok sem táncolhattak, lakodalmazhattak ünnep első napján, hiszen legtöbben úrvacsorát vettek, ezekre csak húsvét másod-, illetve harmadnapján kerülhetett sor. Sokféle tényező hatására ez az ünneprend azóta megbomlott, de 

részelemei néhol még érvényesek. Az általánosan gyakorolt húsvéti öntözést is betartandó szabályok irányították. A gyermekek öntözésének ideje húsvét hétfőjén az első harangszóig, esetleg a templomozás kezdetéig tartott. Ezt a szabályt parajdi öntöző gyermekként nekem is be kellett tartanom, és későbbi adatgyűjtéseim során több településen megerősítették. A legények kútvízzel öntözését, a lányok vederrel, dézsa vízzel való leöntését is a reggeli órákban lehetett gyakorolni, később nem illett. A legények szervezett, zeneszóval történő, korcsoportos, a falu összes leányait felkereső öntözésére, az ún. hajnalozásra viszont valóban hajnalban került sor. Pontosabban: húsvét első és másodnapja közötti éjszakán éjfélkor indultak, és reggelig, legkésőbb az első harangszóig járhattak, zenélhettek, énekelhettek. A hajnalozás legényszokása a legutóbbi időkig élt a sóvidéki és Székelyudvarhely környéki településeken, napjainkra viszont megcsappant a hajnalozók és az őket fogadó leányok lélekszáma és az ilyen felköszöntésben örömet lelő kedve.

 A Nyárádszereda környéki falvakban viszont húsvét másodnapján délután jár a felnőttekből és legényekből álló öntöző csapat, Szentháromságon csak a „regutalegények”, ők már vasárnap elkezdik. Végigjárnak minden házat, családot, ahová nagyszombaton fenyőágat tűztek. Mindenkit megöntöznek, köszöntőt mondanak, megtáncoltatják a lányokat, asszonyokat, adományokat gyűjtenek – nyers tojást, szalonnát stb. –, ezekből az öntözés végén nagy mulatságot, rántottázást szerveznek. Az öntözők csapatát ezen a vidéken egy álarcos, fehér ruhájú, csengőkkel, botra kötött hamuval telt tömlővel felszerelt, a farsangi szokásokból előlépett figura kíséri. Neve az egyik faluban hamubotos, másutt hamubucskás, kardos, kokós, húsvéti bolond. Szerepköre szerint rendre vigyázó-felügyelő, gyermekijesztő lenne. A szokás alakulását nyomon követő sokévi személyes részvételem alapján úgy látom, napjainkra jócskán megszelídült, inkább csetlő-botló, komikus adománygyűjtő figura lett. A játékosság ittfelejtett szimbóluma avagy már csak díszlete.