Az erdélyi magyarság hagyományos és napjainkban is élő közösségi szokása a húsvéti öntözés, locsolás.
Az erdélyi magyarság hagyományos és napjainkban is élő közösségi szokása a húsvéti öntözés, locsolás. Falvainkban és váro-sainkban gyermekek, legények, ritkábban felnőtt férfiak, egyénileg vagy csoportosan, spontánul vagy szervezett formában gyakorolják. A Kárpát-medencei magyar nyelvterület északi és nyugati felében és a szomszédos népeknél inkább a húsvéti vesszőzés, korbácsolás gyakori, eredetileg egészség- és termékenységvarázsló célzattal.
A vízzel való leöntésnek egykoron tisztító és az egészséget, termékenységet elősegítő rituális funkciója lehetett, és végigkísérte az esztendő szakaszait, ünnepeit. A húsvéti locsolás is a megtisztuláshoz és az újjászületéshez kapcsolódó ősi szokás. Eredetét, hagyományozódásának útjait-módjait még nem sikerült egészében tisztázniuk a szakembereknek. A keresztyén hagyomány szerint egy tőről fakad a kereszteléssel, hiszen valamikor a húsvéti örömünnep része volt az ünnepélyes keresztelés vízbe merítéssel, leöntéssel. Bálint Sándor kiváló néprajztudós írja, hogy amikor az egyház már az esztendő bármelyik napján keresztelt, az ősi gyakorlatot a nép tartotta fenn, a maga sajátos szemlélete és igényei szerint alkalmazván. Az öntözés eredetének egyházi magyarázatához tartozik az a széles körben ismert legenda is, amely szerint a Jézus sírját őrző katonák vízzel öntötték le a feltámadás hírét vivő asszonyokat, más változat szerint a zsidók akarták locsolással elhallgattatni a feltámadást hirdető jeruzsálemi asszonyokat...
Azt nem tudjuk pontosan, hogy mi, erdélyi magyarok mióta öntözünk húsvét másodnapján, de a szokás mikéntjéről sok mindent elárul a nap egykori megnevezése: vízöntő hétfő, vízbevető, vízbehányó hétfő. Erről tudósít Apor Péter uram 1736-ból: „Úrfiak, alávaló fő és nemes emberek húsvét másodnapján, az az vízben vető hétfűn járták az falut, erősen öntözték egymást, az leányokat hányták az vízben... csebrekkel, kártyákkal rá mentek az leányokra” (Metamorphosis Transilvaniae). Ez az öntözési szokásmód sok faluban egészen a 20. századig fennmaradt. Másutt fokozatosan átalakult, a legények csoportos zenés-felvonulós köszöntésévé vagy a gyermekek adománygyűjtő köszöntésévé vált, sokféle változatban.
Az átalakult vagy új öntözési szokások abban viszont megegyeztek, hogy vers, rigmus kapcsolódott hozzájuk. A szokáscselekvés megteremtette a maga szertartásos költészetét, a húsvéti öntöző- (locsoló-) vers műfaját. Az idevágó kutatások alapján ebben a protestáns kollégiumok diákságának, lelkipászto-roknak és kántortanítóknak, később a falusi népi költőknek, versfaragóknak volt fontos szerepük. A hagyomány körforgásába kerülve ezek a félnépi versek állandósultak, némelyek regionálisan vagy általánosan elterjedtek, mások egy-egy vidék sajátos öntözőverseivé váltak.
Ezt saját öntözőverseimmel tudnám a legjobban érzékeltetni. Gyermekkoromban minden évben más-más verset tanultam, mindenikre nem, de egyre jól emlékszem. Azt hiszem, édesanyámtól vagy keresztanyámtól hallottam. Tízévesen ezzel indultam a faluba, szagos-szappanos vizes üvegecskével, napfeljötte után először a rokonokhoz, szomszédokhoz, aztán tovább, az osztálytárs leánykákhoz. Ahogy benyitottam, azonnal belevágtam:
Kanyarodik már a nap,
Keljenek fel az urak,
Mert Krisztus feltámadott.
Felkelt a sírjából,
A halál hatalmából.
Megmosta lelkünket,
Megváltott bennünket.
Illat száll sírjából,
Drága koporsójából.
Ekkor a házi leánykához vagy a háziasszonyhoz fordultam:
E háznak a kiskertjében,
Egy szép bimbó nő.
Nevelje hát szépre, nagyra
A jó Teremtő.
Vizet hoztam a tövére,
Szálljon áldás a fejére.
Az Istentől ezt kérem,
Piros tojás a bérem.
Az édesanyámtól és keresztanyámtól tanult öntözővers első részével évtizedek múlva, nagy csodálkozásomra a már említett Bálint Sándor könyvében találkoztam (Karácsony, húsvét, pünkösd), a második részével a ’90-es években gyűjtés közben a Kis-Küküllő menti Ádámoson. Gyűjtés közben, mondom, mert az öntözővers napjainkban is élő folklórműfaj, gyűjthető falun és városon egyaránt, bár lassan visszaszorulóban, eltűnőben van. Ez a tapasztalat indokolta, hogy egy kis gyűjteményt állítsak össze a marosszéki öntözőversekből Húsvét szép reggelén címmel (Impress Kiadó, Marosvásárhely, 2002). A gyűjtés és válogatás során az a szempont vezérelt, hogy helyet kapjanak benne mind a húsvéti ünnephez, a feltámadáshoz kapcsolódó komoly hangvételű vagy örömteli szakrális tartalmú versek, mind a profán, virágot öntöző „kertész”- versek, mind a tréfás-humoros verselmények, mind a napjainkban elburjánzó sikamlós-alantas rigmusok, hogy jelezzem e szokásköltészet aktuális állapotát.
Úgy veszem észre, hogy az ezredforduló után a húsvét keresztyén üzenetét közvetítő versek fogyatkoznak leginkább vagy tűnnek el teljesen az öntözőverskészletből. Ezért válogattam néhányat ezekből, Sóvidékről, a Nyárádmentéről és a székely Mezőségről. Ajánlásul és biztatásul jelenlegi és jövendőbeli húsvéti versmondóknak:
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató