(Honismereti) Népfőiskola Erdélyben

Harminc évvel ezelőtt, 1993 júliusában Szovátafürdőn került sor az I. Honismereti Népfőiskolára. Jelen írás ebből az alkalomból nyújt kitekintést az erdélyi népfőiskolai mozgalomra, valamint a hét alkalommal megrendezésre kerülő honismereti népfőiskolák szellemiségére és lelkiségére.

A magyar népfőiskola-történet egyik gyökere a Maros megyei Makfalvához kötődik, az 1835-ben báró Wesselényi Miklós által alapított kollégiumhoz. A korabeli krónikás így írt a Wesselényi Kollégiumról: „Azért jött létre, hogy a magyar nyelven folytatandó tanítás tárgyai közelebb álljanak az élethez, mint a tudományossághoz. Az életre hasznos mesterségek értésének, gyakorlati tudásnak, vagyis magán segíteni, másoknak is szolgálni alkalmatos ügyességnek, életrevalóságnak iskolája”.

 Bő másfél évszázaddal később, 1994 januárjában Kolozsváron az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület tagszervezeteként megalakult az 1992 óta már működő Romániai Magyar Népfőiskolai Társaság. A Társaság alapító elnöke dr. Egyed Ákos történész, titkára Dáné Tibor Kálmán művelődési főelőadó lett. Az alakuló ülésre főleg azok sereglettek össze Erdélyből, valamint Bukarestből, akik már a letűnt diktatúra éveiben is tevékenykedtek a hatalom által ugyancsak szűk keretek közé szorított magyar közművelődési életünkben, és különösen a szabadegyetemi előadások szervezésével hívták fel magukra a hajdani éber cenzúra figyelmét. 

 Jómagam a Gînduri studenţeşti nevű egyetemi lap magyar oldalának szerkesztőjeként három éven át harmadmagammal szerveztem a marosvásárhelyi orvostanhallgatók Communitas nevű önképzőkörét. 1986–1989 között kéthetente találkoztak a „Maros menti város” egyetemistái, egy olyan rettegetett időben, amikor nemcsak a magyar szó, a hús és a villanyszolgáltatás volt híján, hanem még az Igaz Szó körének működését is betiltotta a diktatúra. 

 A Romániai Magyar Népfőiskolai Társaság abból a célból alakult, hogy felmérve a lehetőségeket, támogassa a hivatalos oktatáson kívüli felnőttképzést, vagyis intézményesítse közművelődési életünknek ezt a fontos területét. Az erdélyi népfőiskola célkitűzése ugyanaz, mint amit Móricz Zsigmond vallott: „Jobb polgárt, jobb hazafit, s jobb embert nevelni, ez a népfőiskola célja.” Azonban itt, a Kárpátok ölelésében más feladat is vár a népfőiskolákra: meg kell tanítani magyar közösségeinket úgy cselekedni, hogy megmaradjanak.

 A kilencvenes években a mi tájainkon is szerteágazó népfőiskolai jellegű tevékenység kezdett kibontakozni megyei, regionális vagy országos szinten. A tevékenység elsősorban előadások, előadássorozatok, tanfolyamok megtartására szorítkozott a megyei, illetve a helyi EMKE-szervezetek égisze alatt. Erdélyben több helyen is léteztek olyan aktív csoportok, amelyek felvállalták a népfőiskola szellemét (Gyergyószentmiklós, Székelyudvarhely, Kolozsvár, Aranyosgyéres, Marosvásárhely stb.). Szélesebb kitekintésű rendezvényekre is sor került, például népfőiskolai börzére, csángó fiataloknak szervezett összejövetelekre, rangos nemzetközi egészségvédelmi rendezvényre, népfőiskola- és közösségszervezők számára tartott képzésekre. A fentieken túl a legsikeresebbnek a hétszer lebonyolításra kerülő honismereti népfőiskola megszervezése, az ottani közös szellemiség és lelkiség megteremtése és annak kisugárzása bizonyult.

Az akkori lehetőségek szerint az Illyés Közalapítvány támogatásának köszönhetően 1993 júliusában Szovátafürdőn megszerveztük az I. Honismereti Népfőiskolát. Ebben az évben partnerünk volt Magyarországról a Magyar Népfőiskolai Társaság és a Honismereti Szövetség. A helyszín a kempingtáborra esett, ahol a faházakban együtt elfért a hét országból (Amerikai Egyesült Államok, Norvégia, Ukrajna–Kárpátalja, Szerbia–Délvidék, Szlovákia, Magyarország, Románia) érkező több mint nyolcvan résztvevő. Mester Zoltán és Mátyás Endre helyi szervezőkkel igyekeztünk megteremteni a lehetőségét annak, hogy öt egész napon át szellemi és lelki feltöltődésünk megvalósuljon.

 Harminc év telt el azóta, és mily sokat haladt előre a világ! Akkoriban éjjelente táskaírógépen gépeltem a friss híreket, felhívásokat az étkezde–előadóterem falára akasztott hirdetőtáblára, ma már a technikai, elektronikai lehetőségek széles választékának örvendhetünk. Az előadók nem használtak videoprojektort, de kitűnő előadásokat tartottak, lebilincselték a hallgatóságot. A bort demizsonból töltöttük, és vicceket társítottunk mellé, miközben pattogott a tábortűz. Szóval lelke volt az egésznek, valódi népfőiskolai lelkisége!

 Számomra máig feledhetetlen a második népfőiskolán szervezett kirándulás, amikor a bejárt székely táj minden szegletét és történelmi mozzanatát kitűnően ismerő két akadémikus, Imreh István és Egyed Ákos volt az idegenvezetőnk. Meg a szentegyházi tábortüzek Haáz Sándor és Bodó Levente hegedülése mellett, Vofkori László sétálással egybekötött, megismételhetetlen földrajzórája, Mester Zoltán lelkes szavalata és ízes kalauzolása, Kötő József emberközeli elmélkedése kisebbségi önszerveződésünkről, a Dáné Tibi – Matekovits Gyuri páros kifogyhatatlannak bizonyuló viccmondása.

 A magyar népfőiskola-szervezők Kárpát-medencei seregszemléjeként összesen hét honismereti népfőiskolát sikerült megszerveznünk: négyet Szovátán (1993, 1995, 1997, 2004), kettőt Szentegyházán (1999, 2002) és egyet Marosvásárhelyen (2006). Ezek a rendezvények elérték a céljukat, erre bizonyíték az előadások színvonala, a kiscsoportos tevékenységek módszertani felhasználhatósága, a kötelező tanulmányi kirándulás, az egységes magyar kultúrában való gondolkodás és kiemelten az esti foglalkozások közösségformáló ereje. A tábortűz körüli viccmondások, a közös énekléssel fűszerezett borozgatás, a kötetlen beszélgetések közösségformáló ereje mérhetetlennek bizonyult. Hiszen a népfőiskola egy olyan műfaj, ahol nincsenek éles határvonalak az előadó és a hallgató között; ahol a teleírt jegyzetfüzet és a résztvevők címlistája kiegészítik egymást. 

 Változatos tematikát választva tartottuk meg a kétévente várva várt, határokon túlra is kiterjedő összejöveteleinket. A résztvevőket az akkoriban legjelesebbnek bizonyuló közművelődésszervezők közül toboroztuk, és így jött létre a honismereti népfőiskolákon jelen levők „nagy családja”. A különböző foglalkozású, közösségszervező tevékenységet folytató résztvevőkkel megismertettük a honismeret, népismeret, népfőiskola, felnőttoktatás, műemlékvédelem és környezetvédelem, egészségnevelés, kommunikáció tudományát, és kiemelten foglalkoztunk a szórvány közművelődési helyzetével és jövőképével. Műemlékvédelem és környezetvédelem címmel könyvet adtunk ki a III. Honismereti Népfőiskola anyagából. 

 Szervezői elégtételként szolgál, hogy évek, évtizedek távlatában is fel-felemlegetjük a közös együttléteket az egykori résztvevőkkel. Az immár történelminek mondható, megismételhetetlen pillanatokat. Egyik rendszeres résztvevőnk így fogalmazott a legelső honismereti népfőiskolát követő beszámolójában: „Mi, a Honismereti Népfőiskola szovátai nemzetsége büszke öntudattal vállaljuk a múltban gyökerező jelenünket, őrizzük és ápoljuk történelmi, irodalmi, műemlékvédelmi értékeinket, valamint az egyet akarásból és közös élményforrásból fakadó barátságunkat.” 

 Az utolsó, VII. Honismereti Népfőiskolára 2006 novemberében került sor, témája a szórvány közművelődési helyzete és jövőképe volt. Az együttlét célja a szórványban élő közösségek sajátos közművelődési problémáinak megvitatása, valamint kulturális téren a tömbmagyarsággal való együttműködés kialakítása, közös képzési programok kidolgozása és művelődésstratégiai célok felvázolása volt. 

 Utána fokozatosan kifulladtunk, belefáradtunk, nem tudtuk megszerezni a támogatást az egyre szűkösebb körülmények között. De leginkább: nem tudtuk, nem tudhattuk megismételni a megismételhetetlent.

 Három évtized távlatából nagy szeretettel gondolok az egykori honismereti népfőiskolákra, amelyek főszervezőjeként és mozgatójaként elmondhatom: nem volt hiábavaló a fáradozás. Nagyon sokan megfordultak itt a közművelődési életünket irányító, önzetlen közösségszervezők közül, és mindannyian új ismeretekkel és ötletekkel, de mindenekelőtt megnevezhetetlen lelki táplálékkal távoztak, amely életük végéig elkísérte, elkíséri őket. 

Örömmel tölt el, hogy másfél évtizeden át sikerült éltetni az erdélyi honismereti népfőiskola szellemiségét. Köszönöm, hogy ezt a feladatot elvállalhattam és teljesíthettem. Soli Deo gloria!

Dr. Ábrám Zoltán