„Hol sírjaink domborulnak”

Mindenszentek, avagy halottak napján minden évben ellátogatunk szeretteink sírjához gyertyát gyújtani, virágot elhelyezni, megemlékezni. Szimbolikus gesztusok, hiszen a gyertyaláng – a katolikus vallásban – az örök világosság jelképe. A keresztény világban először III. Gergely pápa idején, 741-ben emlékeztek meg a halottakról. 998 óta tartják az elhunyt, de az üdvösséget még el nem nyert, a tisztítótűzben szenvedő hívek lelkéért a megemlékezést. Ebből az alkalomból a keresztény felekezetek tagjai felkeresik elhunyt rokonaik, szeretteik sírját, virágokkal, gyertyákkal, mécsesekkel díszítik azokat. A mindenszentek és halottak napja szokásrendszere összeforrt a temetőlátogatással. Virágokat csupán a 19. századtól helyeznek el a sírokon mind a katolikus, mind a protestáns felekezetek, és e szokás átterjedt mifelénk az ortodoxokra is. 

A halottak napi, temetőbe való „kivonulás” egy kicsit közelebb hozza hozzánk, élőkhöz az elmúlás, a nemlét gondolatát. Ilyenkor felelevenítjük egykori szeretteink két évszám közé rekesztett életútját, történetét. Vannak, akiknek a sors megadta, hogy életükben többet tegyenek a közösségért, kiemelkedő személyiségekként jelen voltak mások életében. Mások a szűkebb családi körben éltek, voltak, hagytak nyomot maguk után. 

A marosvásárhelyi református temető szomszédságában levő középiskolába jártam. Egyik történelemtanárom többször tartott órát e kegyhelyen. Azt mondta, a temető élő történelemkönyv, csak kell tudni olvasni belőle. És ez így igaz. Ne csak Marosvásárhelyen, hanem a világban bárhol, ahol nemzeti emlékhelyek, panteonok jöttek létre, hogy ott méltón emlékezzenek mindazokra, akik hozzájárultak a kisebb-nagyobb közösségek kulturális, történelmi, gazdasági fejlődéséhez. És mi van azokkal, akik csak ott voltak? Jelenlétükkel, saját kis történetükkel egészítették ki mindazt, amit „nagyjaink” tettek. Mert kis emberek nélkül nincs igazán történelem. 

Halottak napján emlékezünk. Mindenkinek van akire. Fellobbannak a léleklángok, díszbe borulnak a néma kövek. Sajnos azonban egyre több az árván maradt emlékhely, ami egy kicsit tükrözi az elmúlt évtizedek történelmét. Az elvándorlást, kitelepedést. A nemzedékbeli törést. Ilyenkor sokan hazajönnek, de vannak, akik nem tudnak, vagy végleg, a szülőföldtől távol találtak végső nyughelyet. Egyre több a lejárt, kiváltatlan sírhely. Köztük olyan, amelyben olyanok nyugszanak, akik részesei voltak a „nagy” történelemnek: 1848-as szabadságharcos, a „galicziai csatában hősi halált halt” kapitány és sorolhatnánk tovább. A végső nyughely eladásakor ezek az emlékeztető sorok lekerülnek a sírkőről. A két évszázad közé szorított életút végleg a feledés homályába vész. Kár. 

2004-ben megjelent egy turisztikai kalauz, amelyet László Lóránt történész állított össze. A kiadvány feltérképezte a marosvásárhelyi református temető jelentősebb sírköveit, fotókkal, térképpel ellátva próbálta ismét élővé tenni a kegyhelyet. Jó lenne egy újabb kiadás belőle, hiszen azóta – sajnos – bővült már a „keret”. Létesült ugyan a cinterem mellett egy kőtár, amely megmentett néhány igen régi sírkövet, de az épület mögött siralmas állapotok uralkodnak. Lehangoló látvány, ahogy az elhunyt személyisége vagy egyszerűen a művésziesebb kivitelezés miatt kiválasztott, megmentésre szánt sírköveket tárolják. Jó lenne itt is egy kis rendszert teremteni. Mert amint a kolozsvári Házsongárdi temető – az erdélyi panteon –, a marosvásárhelyi is lehetne akár turisztikai látványosság is a múltkeresők számára. Tudomásom szerint vannak olyan települések, ahol  egy-egy árván maradt, de valamiféle történelmi vonatkozású emlékhely, sírhely mecenatúráját vállalják. Elüzletiesedett világunkban nálunk is akadhat ilyen jótevő… Mindez nemcsak a marosvásárhelyi temetőre érvényes, hanem minden olyan régi kegyhelyre, ahova évszázadok óta temetkeznek eleink. 

Emlékezünk, emlékezzünk arra is, hogy valamikor életutunk kőbe vésett történet lesz. És reméljük, lesz, aki gyertyát gyújtson…