Hol ebédelt utoljára Petőfi Sándor?

Kevés helyen ápolják olyan gonddal nagy költőnk utolsó napjainak emlékét, mint Kelementelkén.

Kevés helyen ápolják olyan gonddal nagy költőnk utolsó napjainak emlékét, mint Kelementelkén. Erről tanúskodik a Simén udvarház homlokfalán elhelyezett márványtábla felirata:
ÁLDOTT LEGYEN E HÁZ
AHOL 1848 JÚLIUS 30-ÁN
UTOLJÁRA EBÉDELT NAGY KÖLTŐNK
PETŐFI SÁNDOR…
Lelkes kelementelki vállalkozók funkcionalitást is adtak az épületnek, a környék egyik legötletesebb turisztikai programját működtetve benne. Jómagam is külföldi barátaim kísérőjeként nemegyszer töltöttem kellemes órákat a történelmi falak között. Várakozás közben, a feliratot nézegetve csak nem hagyott nyugodni a kételkedés kisördöge. Hogyan ebédelhetett Kelementelkén Bem és tisztikara, ha az eseményeket leíró, pontos adatokra támaszkodó munkák szerint már a kora délutáni órákban megérkeztek Székelykeresztúrra? A két helység, Kelementelke és Székelykeresztúr közötti 36 km-es távolság megtétele még az elképzelhető legjobb menetsebesség esetén is legalább négy órát igényelt volna. Így érdemesnek találtuk utánanézni az utolsó ebéd kérdésének, összevetve a helyszínt pontosító visszaemlékezéseket. Ugyanakkor a korabeli katonai térképek útvonal- meg távolságadataiból feltételezve a maximálisan elérhető menetteljesítményeket, a legoptimálisabb menetidőkkel számolva, megpróbáltuk pontosítani a sereg út – idő koordinátáit.
A visszaemlékezések döntő többsége, a szemtanúk – Sipos Sándor, Duka Jánosné – és az utolsó előtti nap korabeli kutatói – Barabás Endre, Kénosi Sándor Domokos, Szentmártoni Kálmán – Székelykeresztúrt jelölik meg az utolsó ebéd helyszínéül. Egyetlen visszaemlékezés ír a kelementelki ebédről. Szerzője Gyalokay Lajos százados, Bem seregében a katonai iroda vezetője, Gyalokay Jenő hadtörténész édesapja. Habár a fiatal tiszt visszaemlékezésének a segesvári csatát leíró részét mint az egyik legmegbízhatóbb forrást tartja számon az irodalomtörténet, a július 30-ára vonatkozó adatok között több pontatlanságot is találunk:
– „…ő (Petőfi Sándor) elötte való nap (július 29) Egressy Gábor társaságában érkezett Marosvásárhelyre, azonnal tisztelkedett az öreg úrnál.” A valóságban Petőfiék július 25-én az Ojtozi-szorosban csatlakoztak Bem seregéhez.
– „…ő be sem várva, hogy neki jobb oldalról helyet csináljak, bal felől a kocsira felpattant.” A valóságban július 30-án Petőfi nem a Gyalokay, hanem Bem hadititkárának, Anton Kurznak a kocsiján utazott, ahogy azt a Petőfitől a hajnali induláskor búcsúzó Egressy és a szekérsorral a vácmányi kapaszkodón találkozó Kővári László történész is leírja: ”Négy szekérrel ment (Bem), hét segédével, a Váczmánon találkoztam velek, az elsőben Bem ült Lőrinczi József századossal, egy másikban Pünkösti Gergely és Gyalakai Lajos századossal, az utolsóban Kurtz Antal, titkára, Petőfivel, a kiért e körülményt részletezem.”
Mielőtt állást foglalnánk az ebéd színhelyének kérdésében, próbáljuk meg behatárolni a kor út- és közlekedési viszonyainak ismeretében, hogy hol is lehetett a Bem törzstisztjeiből meg a kísérő lovasokból álló kis csapat délben vagy a dél körüli órákban?
1. A marosvásárhelyi indulás időpontja. Még nem sikerült a vásárhelyi indulási időt pontosító leírásra bukkannunk, viszont az 1849 nyarának hadjáratait tárgyaló hadtörténeti munkákban a seregek indulási idejét az esetek többségében hajnali 3-4 órára teszik, sőt sürgős esetekben éjszakai meneteléseket is leírnak.
1849. július 30-án Marosvásárhelyen 4 óra 1 perckor kelt fel a nap (ekkor, jó hetven évvel Trianon előtt még nem Bukaresthez igazították a vásárhelyi órákat). A polgári szürkület időpontja, mikor a derengő fényben akár olvasni is lehet, 3 óra 26 perckor volt a székely fővárosban.
Az Udvarhely felől érkező honvédekkel való mielőbbi találkozás, a haditervek megbeszélése a csapattisztekkel, a csata előtti pihenés lehetősége, meg a várható nyári meleg nap mind-mind nagyon korai indulást igényeltek. Gyalokay Jenő hadtörténész is hajnalra teszi az indulási időt: „Bem július 30-án hajnalban indult el szükebb törzsével Marosvásárhelyről.” A fentiek alapján akár hajnali három-négy órára is tehetnénk az indulás idejét. Viszont az indulás előtti teendők, a csapattesteknek szóló utasítások elküldése, az elkövetkezendő napok csapatmozgásainak összehangolása valószínűleg késleltethette Bemnek és törzskarának az indulását. Így feltételezhetünk egy későbbi, de még hajnali indulást reggel 5 és 6 óra között.
2. A menetsebesség. A kor hadseregeinek menetsebességét a gyalogos katonák lépéseinek hossza és a percenkénti lépésszám határozta meg. Nem véletlen, hogy a régi katonai térképek „léptékét” is lépésekben adták meg. („…einer halben Meil oder 6000 ordinairen Schrilten – azaz: egy fél mérföld vagy hatezer közönséges lépés.) A lépéshossz minden menetsebesség mellett változatlan maradt, csak a percenkénti lépésszám változott. A „normál lépés” percenként 90 – 95 lépést jelentett, 4,2 km/óra sebességet eredményezve. „Gyors lépés”-kor percenként 105-108-at léptek a honvédek, ami közel öt kilométer per óra sebességet jelentett. Rohamkor, „sebes lépés”-ben a lépések száma elérte a 120-at. Nagyobb seregek naponta 23-30 kilométert haladtak, kisebb egységek átlagban napi 38-46 km-t tettek meg. E számok tükrében értékelhetjük igazán Bemnek és hős székelyeinek hatalmas teljesítményét a megvalósított napi menettávok alapján, amelyek a fenti értékek akár kétszeresét is elérték. „Természetes, hogy ilyen gyors mozdulatokat csak a járást jól bíró csapatok hajthattak végre, mert a gyorsaság a meglepő támadásnak el nem maradható kelléke. Ebből s a mérköző erők aránytalanságából folyt Bemnek az az elve, hogy: <Az ellenséget lábbal kell megverni>” – írta a hadtörténész Gyalokay Jenő Bem seregéről.
Bármilyen jó eredményeket mutattak fel a székely gyalogosok, a Székelykeresztúrra való gyors eljutás egy kizárólag csak lovasokból és szekeresekből álló csapattal volt lehetséges. Így a lóval és szekerekkel utazó törzskar csak egy lovas egységet vitt magával a Damaszkin hadosztályából. A gyorsegység sebességét a szekereké határozta meg. Ez az emelkedők nélküli szakaszokon (figyelembe véve a közel 60 km-es távot, a váltólovak hiányát) átlagban 10 km/h lehetett. A Vácmány és a balavásári hegy meredekein a sebesség 5 km/h-ra csökkent. A Kis- és Nagy-Küküllő közötti szelídebb lankákon átlagban 7,5 km/h-t valószínűsíthetünk.
3. Az útvonal. A kor katonai térképein szereplő, jól karbantartott, ágyús seregek által is használható hadi utak jó részét hiába keressük a mai atlaszokban. Érdekes módon ezeknek az ősi utaknak az emlékét idős emberek még ma is őrzik székely falvainkban. Szekérrel vagy gyalogosan még az ötvenes években is ezeket a „toronyiránt”, hegyen-völgyön keresztül a legrövidebb távot jelentő utakat használták a busz nélküli világban.
A Marosvásárhely és Székelykeresztúr közötti legrövidebb, a katonai térképen „Landt Strafse von Maros Vasarhely nach Udvarhelly” néven jelzett országút a Vácmány irányába indult, a hegy alatt a mai villanegyednél balra kanyarodott, majd a hegyeken át Bálintfalvánál ért a Nyárád völgyébe. Szentháromság és Bede között ismét átvágott a hegyen, és Havadpataka és a Kis-Küküllő vonalát követve ért Erdőszentgyörgyre. Ennél a legrövidebb útnál viszont sok kisebb-nagyobb emelkedőt, rajtaütésre alkalmas erdőt láthatunk a korabeli térképen, így választotta Bem a kicsivel hosszabb, de több emelkedés nélküli, egyenes szakaszt tartalmazó Marosvásárhely – Balavásár – Erdőszentgyörgy útvonalat. Ennek a nyomvonala sem egyezik a mai aszfaltútéval. Mind a Vácmány, mind a balavásári hegy esetében kanyarok nélkül, meredeken kapaszkodott a hegyélre, és ugyanolyan meredeken ereszkedett is le róla.
4. Érkezés Kelementelkére. A korabeli katonai térképeken látható úthosszakat lemérve, figyelembe véve a szintkülönbségekből eredő pluszokat is, az akkori úton Balavásár 19 km-re, Kelementelke 21 km távolságra volt Bem marosvásárhelyi szállásától. A kis csapat a feltételezett indulási időintervallum és átlagsebességek mellett reggeli fél nyolc–fél kilenc között érhetett Kelementelkére, ami egyáltalán nem a délebéd, hanem inkább a früstökölés ideje. A két hegyen való átkelés után pihenőt tarthatott a sereg. Erre, nagyobb egység esetén, a legalkalmasabb a balavásári Postarét lehetett volna, ami a mai útkereszteződésben, a tömbházak helyén volt. A sietősen haladó kis sereg nem itt, hanem Kelementelkén állt meg. A pihenő a kelementelki Simén kastélyban elköltött reggelivel akár egy órát is igénybe vehetett, így fél kilenc – fél tíz körül indulhattak tovább.

(Folytatjuk)

Józsa András