A kérdés azóta foglalkoztatja a politikai emberiséget, amióta felfedezte és kidolgozta az első (szabad) választási és ezzel együtt a nem szabad, de nagyon is óhajtott csalási rendszert.
A kérdés azóta foglalkoztatja a politikai emberiséget, amióta felfedezte és kidolgozta az első (szabad) választási és ezzel együtt a nem szabad, de nagyon is óhajtott csalási rendszert. Ebben a szabad választásban még nincsen benne az a dilemma, ami elé az Úr Ádámot állította, amikor rámutatott a paradicsomi kínálatra, és arra biztatta az örökkévalóság urnája előtt habozó első és előembert, hogy válasszon magának feleséget.
Azt meg álmomban sem gondoltam – bár emlékeztetni szeretném minden olvasómat, hogy ritkán szoktam álmodni, merészet és nagyot szinte soha (nyugdíjasként?!!) –, hogy egy klasszikus vicchelyzetre a bizánci ortodoxia a politikai propagandával szövetkezve rá tud tromfolni. Az eredeti egykori vicc úgy szólt, hogy a Ford/MGM stb. nagy autókonszern képviselője egymillió aranydollárt ajánl föl a pápának, ha az Urbi et Orbi apostoli áldás végén arra biztatja a világ minden tájáról összegyűlt híveket, hogy vásároljanak amerikai gépkocsit. A szentatya természtesen hallani sem akar erről a pimasz kérésről, pedig ugyancsak ráférne a Vatikánra egy kis dollárinjekció.
A felsült ügynök bánatosan ül az utolsó padsorban, amikor egyszer csak megüti fülét a bibliai ige arról, hogy legyen világosság – Fiat lux!
Mire irigyen felsóhajt: vajon az olaszok mennyivel kenték meg a szentatyát?
Nos a Regátban, de nem csak, hiszen már Hunyad megyében is elterjedt az a furcsa szokás, hogy élő jótevőkről, politikai önjelöltekről, pártok által felkent felfuvalkodottakról manapság is, akárcsak a gótika vagy a reneszánsz idején a középkorban, portrét festenek, és azt a templomban kiállítják, bekerül az ikonok, falképek közé. A régi mesterek egész pontosan még önmagukat is odafestették, azzal a lényeges különbséggel, hogy „elkeverték” a világi személyeket a szentek közé, rájuk is valamely szent vagy bámész szerepét osztották, máskor az oltárkép szélére festették a könyörgő és alázatos jótevő adományozót, akinek az úr és szolgái módfelett örülnek.
Ezúttal viszont a jelölt, a tanácselnök, alelnök, a falu/városka polgármestere, a szenátor vagy aranyszájú képviselő arcképe, egész alakos portréja kerül megfestésre a bizánci festők és pancserek színes vásári modorában, akinek aztán a mandátumát, nevét, telefonszámát vagy e-mail-elérhetőségét is aranyozott betűkkel – örök tanulságul – odafestik. Ha megbukik vagy letartóztatja a DNA (korrupció elleni hajtóvadászati osztály) és jogerős bírósági ítélet is született ügyében évekig tartó szabadságvesztéssel súlyosbítva, akkor sem törlik le a falról, a fülkéből, pronáoszból, nem vakarják ki az ikonosztáz vértanúi közül, hiszen ő is vértanú (vagy koronatanú, itt mindegy), mert az egyház nem felejt, nem választástól választásig tart emlékezete: aki egyszer jót tett, az olyan, mintha megvásárolta volna a legjobb zsöllyét a szentek pártházában.
Ha most már a nap bármely órájában betérnének a hívek, a manipulálandók, útmutatásra vágyók, a tévelygők, bizonytalanok és pártsóvárgók (sóvágók a Sóhivatalból) a szentekkel és tanácsi oroszlánokkal parolázó imatóriumba, mindig tudni fogják, kire kell odafigyelni, szavazni, sőt még a pártjelkép is észben tartható, amennyiben felkerül a kandidátus mellé. (In hoc signo vinces.)
A püspökségek és érsekségek nem szólnak a szokás terjedése, elburjánzása ellen. Valószínűleg dörzsölik a kezüket, és a támogatásért, amivel az égieknél közben járnak, nem sok fizetség az arckép. Idővel lekopik, újat lehet festeni, a templomfestőknek feljött a napjuk, nem futnak el Nyugatra epret vagy padlizsánt hamisítani, hanem itthon virágoztatják fel az amúgy sem haldokló egyházművészetet és giccsparádét. Nem kell attól tartani, hogy fellép egy új Luther a bűnbánó cédulák árusítása ellen. Ezt csak a művészet bánja. Azzal meg ki törődnék?!!!
Mindenesetre Cato Maior módjára, aki minden beszédét a fórumon vagy a szenátusban úgy végezte, hogy felhívta a közönséget Karthágó lerombolásának szükségességére – és itt visszatérek régi vesszősebészemhez, Floriához, és megnézetném politológusokkal és más elemzőkkel a főtér és a város összes ortodox templomát, hátha ott van a képe az örökös polgármesternek Szent Bandarázs és Nagyon Boldog Teofax között, s ez volna a titka megújrázott választási győzelmének...
