Tisztelettel jelentem: megjött a tavasz. Ha nem vetted volna észre. Bizonyára te is láttad, na de én írtam meg, és még reád is tromfolok: ablakom előtt a sokszor emlegetett, e többszörösen befoglalt szilvafácska kizöldült. Láthatóan rengeteg rüggyel-üggyel, gyümölcsígérettel fogadja az évszakváltást. Az idén nincs a közelében társa, nincs a ház előtti kis gyepszőnyegen más fásszárú növény, ugyanis társát, a jó orgonafát már vagy két nyara kidöntötte, megpocsékolta egy augusztus eleji vihar. Ezzel szemben, vigasztalásul társtalanságáért, több napfényhez jut ezentúl. Mi is, akik a szomszédságában tengetjük-pengetjük a napjainkat és a dalt.
Itt jártak ti. a városháza fanyűvői, -tarónak nem nevezném őket, bár taroltak bátran és gátlásoktól mentesen. De most őket, a félelmet és szédületet nem ismerő kosaras fametszőket, kik metsző intelligenciáról még eddig nem tettek tanúbizonyságot, azért is alakítottak belőlük közhasznú brigádokat, fafodrászoknak hívják. Mert, édes istenem, az van kiírva egy fára kiszegzett cédulkára, hogy vigyázz, polgártárs, mert február hó folyamán a város kozmetikázni fogja a fákat. Gondolom, a dauer, a peroxid, a kiszőkítés jő majd a későbbiek folyamán. Tartós újhullám, akár a francia filmművészetben az ötvenes évek végén. Azonban a darus kocsit itt hagyták, hetek óta gazdátlanul árválkodik az utca szélén. Két parkolóhelyet is elfoglalva. Nincs leltárba véve?
Na de hagyjuk a kultúrát nyugodni, és mondjuk ki, az idén is minden nyakló, szégyenérzet, jóindulat, szánalom és logika nélkül vágtak, fűrészeltek, metszettek. Példának okáért, ahol egy juharfa négyfelé ágazott, opportunista módon mind a négy égtáj felé bemutatta élni vágyását és pozitív Apgar-skáláját (életképesség meghatározása az újszülötteknél), ott föltétlenül egyet az égtáji hajbókágakból le kellett metszeni. Aztán a második emeleti magasságig – tömbházi méretekről van szó, tubarózsáim, dehogyis szecessziós belvárosi belméretekről és emeletmagasságról – a fákat megszabadították ágaiktól, lomb csak hat méter magasan kezdődik. Árnyat pedig majd akkor ád eleget, ha már a nap lemenőben s alászentül.
Jártunkban-keltünkben a kisebb-nagyobb európai városokban, mondjuk a Dunántúltól az óceánig mindenütt fákat, útszélieket, parkok díszét alakítgatják, metszik, gondozzák a közterületi munkások. Négyszögűre, gömb alakúra, gyertyaformára nyírják, másutt elefántot vagy más állatot formáz lombkoronájuk, így gondozzák utólag is évtizedek óta. Nem hagyják elnőni, elformátlanodni. Adnak a formára, esztétikára, harmóniára. A szemnek tetszetős, ízlést nem ront. Lehet, hogy a bontatlan őstermészet rajongói, bandái ellenzik, titokban ajzószerekkel öntözik a fák tövét, hogy a lomb vaduljon vissza, de hiába, a parkőr, a városszépész hivatása magaslatán áll, megakadályozza a partizánakciókat.
Na persze itthon sem kell azért minden rosszat rálapátolni a városi favágókra. Elég végigsétálni ráérősen vagy sietve néhány olyan utcán, például a most Năvodari-nak (Hálófalva) hívott utcán, mely egy végével a brassai, más végivel a molduvai utcára mutat, és látni fogod, hogy akad jószívű bokorbarát gazda, ki háza előtt a sövényt tán sosem nyírta még.
Kabátot szakít, sapkát-kalapot lever, kötött holmi akad bele jóvátehetetlenül a szabadon fejlődő ágakba, melyek szívélyesen nyúlnak ki a gyalogjáró szélességéig. Kitűnő hely arra nézvést, hova lehet beönteni a szemetet, ha már lusták, túl elnyúzottak vagyunk elvinni a zsákot, zacskót egy kukaországi megállóig. Eldobni csomagolópapírt, rongyot, miegyebet. Ott aztán virul a televény évek óta. Senki nem jő megbírságolni a gazdát, hiszen ő a fák, bokrok, bozótosok született barátja, rokona, jó ismerőse. Védőangyala.
Aztán tedd hozzá, kicserélték az utcai világítást ostornyelesre. Hideg kék fényben csillognak a csillaggarázsban tárolt gépkocsik, melyek szaporodásával már lépést sem lehet tartani. Elvitték, kidöntötték, kiásták, sóval hintették be helyét a korábbi, sárgán világító gömbégőknek. Most már világvárosiak vagyunk, törünk a magasságok felé, s az ember oly semmi alattuk. (Adys-vershelyzet – értőbbeknek mondom.)
A minap megszámoltam a mondott kis utcánk forgalmát. Délben. Huszonöt gyalogosra kb. nyolcvan gépkocsi jutott negyedóra alatt. Most már érteni vélem, miért kell magasra fölnyírni a fákat, úgysem fog alattuk andalogni túl sok párocska, nyugállományú vasutas és suszterinas. Herceg és hajléktalan.
