Furcsa teremtmény a politikus. Amíg nem jut valamilyen magasabb tisztségbe, „világosan” látja, hogy rosszul mennek a dolgok az országban, és kemény kritikákat fogalmaz meg a hatalommal szemben, amely semmibe veszi a választók érdekeit.
Furcsa teremtmény a politikus. Amíg nem jut valamilyen magasabb tisztségbe, „világosan” látja, hogy rosszul mennek a dolgok az országban, és kemény kritikákat fogalmaz meg a hatalommal szemben, amely semmibe veszi a választók érdekeit. Mihelyt azonban „megfog” valamilyen funkciót, akár helyi, akár országos szinten, rögtön kaméleonná változik, és olyan szépen belesimul a politikai tájba, mintha oda született volna. Ellenzékben könnyű a dolga, nem számít, hogy mit csinál, illetve hogy egyáltalán tesz-e valamit, mert ha szidja a kormányt, az már elég. Ha pedig még egy kis nacionalizmussal, magyarellenességgel is „fűszerezi”, akár nyert ügye is lehet. Ha a hatalomba csöppen, kissé bonyolódik a helyzet, ugyanis saját vackát nem ugathatja, vagy ha igen, csak a „jóérzés” határain belül. Ilyenkor persze „kéznél van” az államfő. Őt nyakló nélkül lehet pocskondiázni, és, a változatosság kedvéért, így, három évvel a választási kampány előtt, még a „népet” is lehet kritizálni. Ezt tette a minap az egyik liberális képviselő, aki az alkotmánymódosítás, illetve az elnök által indítványozott népszavazással kapcsolatosan fogalmazott meg „finomságokat”. Az államfőről a liberálisok közismert álláspontját „képviselte”. Az emberekről azonban azt állította – és ezt nem hagyhatjuk szó nélkül –, hogy a 2009-es referendumon „fogalmuk sem volt, miről szavaznak”. Ami azt jelenti, hogy nem tudták, mit akarnak, amikor az egykamarás parlament és maximum 300 képviselő mellett tették le a voksukat. Persze, az említett képviselőnek derogált, mert neki kétkamarás parlament kell, és a 300 képviselő mellé legalább 88 szenátor, tehát semmi szín alatt sem redukálná le a honatyák számát annyira, amennyire a „nép” óhajtaná. Ezért inkább azt állította, hogy nem tudta, mit akar. Bizonyára arra gondolt, hogy a következő kampányig elfelejti, és tudatlanságában megint kényelmes bársonyszékbe katapultálja.
Ugyancsak elcsodálkoztunk, amikor egy sajtótájékoztatón a város liberális alpolgármestere vehemensen kritizálta a polgármestert és az önkormányzatot, mert, úgymond, esze ágában sincs végrehajtani a tanácsi határozatokat. Lelkesen sorolta a városvezető és a hivatal bűneit, amíg valaki rá nem kérdezett, hogy véletlenül nem tartozik ő is a hivatalhoz? A „frappáns” válasz az volt – magnófelvétel őrzi a kijelentést –, hogy mivel a polgármester nem osztott le neki hivatali feladatkört, nem érzi magát a polgármesteri hivatal részének. Akkor pedig magától jön a kérdés: miért nem mond le, miért hagyja magát „megalázni”, illetve miért veszi fel – ezek szerint jogtalanul – az alpolgármesteri fizetést a vásárhelyi adófizető polgárok adólejeiből?
Csak két példa, de sajnos, érvényes általában a politikumra. Kevés kivétellel lenézik, semmibe veszik az embereket, a feladatukat sem végzik megfelelően, de a szavazatokra minden körülmények között számítanak.
