A hitvallások története

A 2001. szeptember 11-i terrortámadás után két ember beszélgetett egymással, az egyik közülük hitvalló keresztyén volt. A beszélgetés a világ végére terelődött. A hitvalló keresztyén megvallotta társának, hogy ő hiszi, hogy a világ vége Jézus Krisztus eljövetelével jön el, amikor az ígéretek mind beteljesülnek, s az Isten országa teljességgel megvalósul. Erre a másik azt mondta: te ezt hiszed is, vagy csak mondod? Igen, a kérdés nem kevesebb és nem kisebb: hisszük-e, amit mondunk? Persze már az is nagyon fontos, hogy tudjuk megfogalmazni, miben és kiben hiszünk. Azt is tudjuk, hogy sokféle hitvallás van.

Feltevődik a kérdés, hogy egyáltalán miért is van szükség hitvallásokra, hisz ott van a Biblia, amiről valljuk, hogy teljességgel Istentől ihletett, elégséges az üdvösséghez és ráadásul világos és érthető. A reformáció vallotta a Sola Scriptura, vagyis egyedül a Szentírás elvét, de a Sola Confessio, vagyis egyedül a hitvallás elvét soha nem fogalmazta meg. Sőt, a reformáció épp azért küzdött, hogy az egyház megszabaduljon a hagyományok és dogmák fogságából, hogy az emberek a hitüket egyedül a Szentírásra építsék fel. Vallották, hogy a Szentírás mindent tartalmaz, amire nekünk az élethez és az üdvösséghez szükségünk van.

A hitvallások tulajdonképpen nem tesznek mást, mint hogy magyarázzák nekünk Isten igéjét. A hitvallásra azért van szükség, mert mi egészen más korban élünk, mint amiben a bibliai időkben éltek az emberek, és egyre nagyobb szakadék tátong a Biblia és modern korunk között, s ezt a szakadékot valamiképpen át kell hidalni. A Biblia igazságait mindig a ma nyelvén kell elmondani. A hitvallásokat lehetne idegenvezetőhöz is hasonlítani. Ám egy nagyváros meglátogatására el lehet egyedül, idegenvezető nélkül is indulni, s akkor is sok szép dolgot fogunk meglátni. Egy ilyen kirándulás után kiderülhet, hogy pont azokat a helyeket nem látogattuk meg, amelyek arra a városra a legjellemzőbbek. A hitvallás nem pótolja a Szentírást, csak segítség lehet annak a szépségnek és gazdagságnak a kibontakoztatásában, ami benne van.

A hitvallások olyan időkben keletkeztek, amikor az egyház nagy döntések és kihívások előtt állt, amikor két út, két lehetőség között lehetett választani. Ilyenkor az egyház tagjainak egy része azt mondta: mi maradunk az eddigi úton, de a másik rész azt döntötte el, hogy egy másik úton indul el, mert a régi zsákutcába vezetett. Ilyenkor az a csapat, amelyik egy új úton indult el, meg kellett fogalmazza, hogy miért választotta az új utat.

A hitvallásnak közösségteremtő és -formáló szerepe is van. Az emberi közösségeknek vannak szimbólumaik, amik, bárhol is élnek, felismerhetővé teszi őket. Ha bárhol is lennénk a világon, de valakinél meglátnánk egy piros-fehér-zöld zászlót, azonnal odamennénk hozzá, talán meg is ölelnénk, mert ő épp olyan magyar, amilyenek mi is vagyunk. A közös hitvallás összeköt minket más emberekkel, akiknek ugyanaz a hitvallásuk. Két keresztyén ember, legyen bármilyen a nyelvük, bőrük színe, gazdasági helyzetük, műveltségük, testvérek az Úrban, mert ugyanaz a hitvallásuk.

A legelső hitvallás az volt, hogy a Názáreti Jézus a Krisztus, a megígért Messiás. Ez a hitvallás felingerelte a zsidók vezetőit, és a zsidóságot is két részre osztotta. Azokra, akik vallották, hogy Jézus a Krisztus, és azokra, akik tagadták ezt. Az első század vége felé jelent meg a második hitvallás, ami így hangzott: Jézus Krisztus a Küriosz, vagyis az Úr. Ennek a Római Birodalomban óriási szerepe volt, hiszen egy adott ponton a római császárok maguknak isteni tiszteletet követeltek, magukat úrnak vallották, és ezért imádatot követeltek a maguk számára. Az első századi keresztyének ekkor nagyon nehéz döntés elé kerültek, hisz ők azt vallották, hogy egyedül Jézus Krisztus az Úr, ők más urat nem voltak hajlandók sem elfogadni, még kevésbé imádni, inkább az oroszlánok elé mentek. Később a császárok magukat már nemcsak úrnak, hanem megváltónak, görögül szótérnak is nevezték, ezért a keresztyének egy újabb hitvallást kellett megfogalmazzanak, ami így hangzott: Jézus Krisztus, Isten Fia Megváltó. Ennek a hitvallásnak a görög kezdőbetűi adják az ihtüsz szót, ami halat jelent, ezért a hal lett mind a mai napig a keresztyének egyik legismertebb szimbóluma. A második század vége felé alakult ki a legismertebb hitvallás, az ún. Apostoli Hitvallás, ami 12 tételben fogalmazza meg a keresztyén hit alapvető igazságait. Ezt minden keresztyén felekezet elfogadja és vallja. Azért hívjuk apostolinak, mert az apostolok tanításán és hitvallásán alapszik.

A reformáció ideje a hitvallások születésének az ideje volt. Az új hit követői sokszor ellenségeikkel szemben meg kellett fogalmazzák hitüket, hogy ők a hit különböző kérdéseiben mit vallanak. A 16. század protestáns egyházaiban mintegy 175 hitvallás volt használatban. Ma ezek közül már csak néhány ismert és használatos, református viszonylatban pedig kettő, a Heildelbergi Káté és a Második Helvét Hitvallás. Erről a kettőről szólunk most bővebben.

 

A Heidelbergi Káté

A pfalzi választófejedelemség trónjára 1559-ben III. Frigyes került (1559–1576), aki istenfélő, szelíd lelkű ember és lutheránus egyházának alázatos, buzgó fia volt. A Heidelbergi Káté az ő kezdeményezésére, az ő közreműködésével jött létre, és e buzgó lutheránus fejedelem maga is reformátussá lett. Ez annak lett a következménye, hogy az úrvacsoráról szóló tanításban a kálvini irány mellett döntött, vagyis hogy Krisztus testileg nincs jelen az úrvacsorában. Elszakadt a lutheránusoktól, és bátran hozzáfogott az egyház kálvini irányú megreformálásához. 

1562-ben Ill. Frigyes fejedelem elhatározta, hogy országa számára egy megfelelő kátét készíttet, hogy a felmerült ellentétes nézeteket a bibliai igazságok alapján megszüntesse, a gyermekek, valamint a felnőttek kezébe a keresztyén vallás igazságainak világos és hiterősítő összefoglalását adhassa, és a más vallásúakkal szemben a református egyház hit- és erkölcstani elveit világosan felmutassa meg igazolja. 

A káté megírásával a fejedelem Ursinus Zakariás és Oleviánus Gáspár heidelbergi tudósokat bízta meg, akik az ő koruk kátéirodalmának, köztük Kálvin 1541-ben megjelent kátéjának alapos áttanulmányozása után a III. Frigyes által kívánt kátét elkészítették. A fejedelem azután az írásba foglalt kátét a pfalzi választófejedelemség fővárosába, Heidelbergbe még ugyanazon évben, 1562-ben összehívott zsinat elé terjesztette (ezért hívják a kátét heidelberginek), amely a kátét egyhangúlag elfogadta, és a fejedelem saját fejedelmi címerével díszítve, lelkes keresztyéni előszó kíséretében 1563-ban ki is nyomatta.

 III. Frigyes fejedelem arról is gondoskodott, hogy a káté kitűzött rendeltetésének megfeleljen. Ezért azt hitvallásos – szimbolikus – könyvnek jelentette ki (a Szentírás mellett hit- és erkölcsszabályozó könyvnek), elrendelte, hogy a lelkipásztorok a kátét kilenc szakaszra osszák fel, és vasárnapokon folytatólagosan, az igehirdetés előtt olvassák fel. Ezt a felosztást, miután igen terjedelmesnek mutatkozott, követte az, hogy „az esztendő 52 vasárnapjának megfelelően 52 Úrnapjára osztották fel, s az 52 Úrnapon belül pedig 129 kérdésre és feleletre”. Az idők folyamán a Heidelbergi Káté mind döntőbb jelentőségre tett szert. Az iskolákban állandóan tanították, a templomokban vasárnap délutánonként egyszerű nyelven magyarázták, s az előbbi vasárnapon megmagyarázott részt a gyülekezet tagjaitól kikérdezték. Később a vasárnaponkénti kikérdezés elmaradt, s helyette az évi egyházlátogatások alkalmával a gyülekezet ifjú és öreg tagjait egyaránt nyilvános kátévizsgálatnak vetették alá. III. Frigyes alatt még a polgári jog gyakorlását és a nősülési engedély elnyerését is a Heidelbergi Káté ismeretétől és tudásától tették függővé.

Természetes, hogy a Heidelbergi Káténak ez a nagy tekintélye gyűlöletet támasztott az ellenséges indulatú fejedelmekben és a más vallású egyházi vezetőkben egyaránt. A káté íróinak éppúgy, mint magának a fejedelemnek nagyon sokat kellett küzdeniük a Káté védelmében, azonban a Heidelbergi Káté mindenütt teljes győzelemre jutott. Az 

1568-i weseli, az 1571-i emdeni, az 1618-i dordrechti zsinatok egymás után fogadták el és ismerték el mint hitvallási iratukat. Rengeteg idegen nyelvre lefordították, köztük a héber, arab, singhaliai, maláj nyelvekre is, és a Biblián, a zsoltároskönyvön kívül nincs más könyv, amely annyira elterjedt és ismeretes volna, nálunk is igen hamar ismeretessé lett a Káté. Gyülekezeteink igen megszerették, annyira, hogy előbb a debreceni zsinat 1567-ben, később a szatmárnémeti zsinat 1646-ban hitvallásos könyvéül ismételten elfogadta. Már a debreceni zsinat elrendelte, hogy a lelkipásztorok vasárnap délutánonként a templomokban ismertessék és magyarázzák. A debreceni zsinat után tíz évre, 1577-ben már nyomtatásban is megjelent magyar nyelven Huszár Dávid nyomdájában Pápán. Ez a Heidelbergi Káté első magyar nyelvű fordítása. A XVII. századból mintegy tizenöt kiadásról tudunk, és utána is számos kiadást ért meg.

Tűzben megpróbált arany a Heidelbergi Káté, amelynek feltűnő sajátossága, hogy nem az elméletekre, hanem a gyakorlati életre fekteti a súlyt. Fontosabb része mindennapi életünknek, mint a kenyér. Maga a Káté felosztása megmutatja, hogy a Káté íróinak nemcsak tudománya volt, hanem szívük is, Istenben bízó, Krisztusban örvendező, a Léleknek alázatosan engedelmeskedő szívük. A gyermek is azonnal megérti, hogy miről van szó a Kátéban. Úgy tanít, hogy a benne foglalt igazságok nemcsak ismeret, hanem a hívő ember vallástétele is legyen.

 

A Második Helvét Hitvallás

Ez a hitvallás egy nagy svájci reformátor, Bullinger Henrik (1504–1571) munkája. Előzménye, hogy a református Pfalzban a lu-theránusok nem fogadták el a Heildelbergi Kátét, és így ezt a fejedelemséget az a veszély fenyegette, hogy az 1566-ban Augsburgban összehívandó birodalmi gyűlés megfosztja vallása gyakorlásától. E fenyegető veszedelem hatására a pfalzi kancellár levélben kereste meg a külföldi református egyházakat és teológusokat, és kérte őket, hogy készítsenek egy olyan védekező iratot, amelyet hitük igazolására III. Frigyes választófejedelem felmutathat a birodalmi gyűlés előtt. Zürichben Bullingerhez, Genfben pedig Bézához, Kálvin utódjához fordultak. Amikor a pfalziak kérése Zürichbe megérkezett, Bullingernek már volt egy kész, de ki nem adott irata, amit 1561-ben írt azzal a céllal, hogy „az igaz hitet megvilágító” rövid írást adjon, amelyet 1564-ben, amikor pestisben feküdt, végrendeletéhez csatolt. Azt akarta, hogy halála után ez az írás igazolja munkásságát. Bullinger tehát ezt a már meglevő művét küldte el Heildelbergbe, ahol ezt 1566-ban el is fogadták. A pfalziak arra kérték a svájci városokat, hogy írják alá ezt az iratot, valamint azt is kérték, hogy lássák el előszóval és nyomtassák is ki. Bullinger még néhány apróbb változtatást végzett rajta, s így nyomtatták ki. E hitvallás tükrözi azt a nehéz helyzetet is, ami akkor uralkodott. 

A magyar egyház ezt is az 1567-es debreceni zsinaton fogadta el, s az is érdekesség, hogy ez a hitvallás magyar nyelven adatott ki a legtöbbször, 1965-ben jelent meg a 25. kiadása. 

Ez a hitvallás a maga 30 fejezetével a legterjedelmesebb református hitvallás. A felosztása az Apostoli Hitvallást követi. A műre jellemző az ökumenikus nyitottság, hisz Bullinger azt akarja elmondani, ami közös és alapvető a hit dolgaiban.

Lőrincz István

Az oldalt szerkeszti: Ötvös József lelkipásztor