Híres erdélyi magyarok

Szeptemberi évfordulók, 2015

Sorozatunkkal 990 év erdélyi nagyjaira emlékezünk, akikről talán nem tudunk semmit, de ők tették naggyá Erdély kultúráját, tudományát vagy vitték el hírét a nagyvilágba, s tetemes részt vállaltak az egyetemes magyar kultúra és tudomány gazdagításában. 

ACSÁDY IGNÁC (Nagykároly, 1845. szept. 9 – Bp., 1906. dec. 17.): történetíró, az MTA l. tagja (1888). Jogi tanulmányok után 1869-től több éven át előbb újságírással (Pesti Napló, az aradi Alföld, a kolozsvári Kelet) és szépirodalommal foglalkozott. 1880–83 között megjelent vígjátéka és regényei a romantikus irány hívének mutatják. 1877-től kezdve bontakozott ki történetírói munkássága, amelyet (főleg a 80-as évektől) erősödő gazdaság- és társadalomtörténeti érdeklődés és a parasztság iránti polgári, progresszív rokonszenv jellemez. A m. történetírók között elsőnek ismerte fel az osztályharc jelentőségét. Megírta a jobbágyság első összefoglaló történetét. – F. m. Aranyországban (vígjáték, Bp., 1880); Fridényi bankja (Bp., 1882); Pénzházasság (Ország-Világ, 1893); Magyarország Budavár visszafoglalása korában (Bp., 1886); Magyarország pénzügyei I. Ferdinánd uralkodása alatt (Bp., 1888); A magyar jobbágy-népesség száma a mohácsi vész után (Ért. a tört. tud. köréből. XIV. 3. Bp., 1889); A magyar nemesség és birtokviszonyai a mohácsi vész után (Ért. a tört. tud. köréből XIV. 9. Bp., 1890); Magyarország népessége a pragmatica sanctio korában (Bp., 1896); Magyarország három részre oszlásának története 1526–1608. (A magyar nemzet története V. Bp., 1897); Magyarország története I. Lipót és I. József korában (A magyar nemzet története VII. Bp., 1898); A magyar birodalom története (I–II. Bp., 1903–04); A magyar jobbágyság története (Bp., 1906, 1944, 1948, 1950).

FOGARASY MIHÁLY (Gyergyószent-miklós, 1800. szept. 17 – Gyulafehérvár, 1882. márc. 23.): erdélyi r. k. püspök. 1817-ben a gyulafehérvári papnevelő intézet tanulója. 1819-ben, Bécsben, a Pazmanaeumban végezte tanulmányait. Visszatérve Erdélybe, 1823-ban pappá szentelték, s a nagyszebeni gimn. tanárává nevezték ki. 1833-ban gyulafehérvári, 1838-ban nagyváradi kanonok lett. 1842-ben ő készítette el a Szent István Társulat tervezetét, és 1853-ig ő volt a Társulat ig.-ja. 1843-ban apáti, 1846-ban püspöki címet kapott. 1848 okt.-ében a m. püspöki kar megbízásából az udvarnál járt Olmützben. 1864-ben lett erdélyi püspök. Szerepe volt a kat. iskolaügy fejlesztésében. – F. m. Az erdélyi püspökről polgári tekintetben (Bécs, 1837); Emlékirat az 1847–48 országgyűlés alatt Pozsonyban tartott püspöki tanácskozásokról (Pest, 1848)

KÁNTOR LAJOS (Dés, 1890. szept. 20 – Kolozsvár, 1966. ápr. 19.): tanár. Egy.-i tanulmányait a bp.-i egy.-en végezte, 1914-ben bölcsészdoktori oklevelet szerzett. Az I. világháborúból hazatérve 1922 szept.-étől 1940-ig a kolozsvári ref. kollégium tanára, közben megszerezte a román nyelv- és irodalom szakból a tanári képesítést, 1927-28-ban részt vett a Cheresteşiu-féle magyar-román szótár szerkesztésében, 1928-tól 1940-ig egyúttal az Erdélyi Múzeum Egyesület titkára. 1940–44-ben a kolozsvári tudományegy. gyakorló gimn.-ának ig.-ja, majd nyugalomba vonulásáig ismét a ref. kollégium tanára. – F. m. Magyarok a román népköltészetben (Erdélyi Tudományos Füz., Kolozsvár, 1933); Kölcsönhatás a magyar és román népköltészetben (Erdélyi Tudományos Füz., Kolozsvár, 1933).

KÓTAY PÁL (Halmi, 1910. szept. 21 – Marosvásárhely, 1986. dec. 25.): romániai magyar orvos, orvostörténész, egyetemi tanár. Középisk.-it Szatmárban, a ref. főgimn.-ban végezte, majd a bp.-i orvosi karon folytatta tanulmányait, ahol 1934-ben orvosdoktori oklevelet szerzett. 1934-1938 között a bp.-i Új Szent János Kórház sebészeti, később urológiai osztályán működött. 1938-ban féléves ösztöndíjjal Helsinkiben, 1939-ben Rostockban képezte tovább magát. 1940-ben Illyés Gézánál sebész-urológus szakvizsgát tett, majd 1940-1945 között Kolozsvárott a Sebészeti Klinika munkatársa. Ekkor már az urológia egy.-i előadója. 1946-tól a Marosvásárhelyen felállított egy. sebészeti klinikáján az urológiai osztály vezetője. 1948-tól e tárgy egy.-i előadója, 1956-tól a sebészeti klinika urológiai osztályából kialakított önálló klinika vezetője. 1971-től 1977-es nyugdíjazásáig tanszékvezető egy.-i tanár. Az általa vezetett klinikai munkaközösség kórszövettani kutatásokkal finomította az antibiotikumok és antituberculoticumok hatásmechanizmusára vonatkozó ismereteket az urogenitalis tuberculosis esetében. Kiváló műtőorvos volt. A polaris erek esetében eredeti műtéti módszert dolgozott ki, az ér áthelyezésével mind a szerv, mind a veseállomány különböző részeit sikerült megőrizni. Mintegy 120 tudományos közleménye jelent meg. Két alapvető monográfia és több egy.-i jegyzet fűződik nevéhez. Munkái magyar, román, francia, német és angol nyelven jelentek meg. Számos európai szaktársaságnak volt t. és l. tagja. Tudományos és irodalmi tevékenységének másik nagy területe az orvostörténelem, a szépirodalom. Írt novellákat, elbeszéléseket, esszéket és irodalomtörténeti jellegű tanulmányokat, amelyek közül több – az 1940-es évek elején – az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában jelent meg nyomtatásban. Ez a széles irodalmi érdeklődés vezette később az orvostörténe-lemhez, elsősorban a XVIII. század m. orvosi kultúrájának feldolgozásához. Weszprémi István 1960-ban a Bp.-en megjelent Mo. és Erdély orvosainak rövid életrajza (Bp., Medicina, 1960) című munkájának első – latin-magyar nyelvű – újbóli kiadása, a bevezető tanulmány és Weszprémi István munkásságának feltárása tollából származik (név nélkül). Több román állami kitüntetés mellett elnyerte a Magy. Orvostörténelmi Társ. Weszprémi István-emlékérmét (1978).

(Folytatjuk)

*A Magyar életrajzi lexikon 1000–1990 nyomán. Főszerkesztő Kenyeres Ágnes. Bp.