Hiperaktív vagy egyszerűen mozgékony?

Nemrég a központi sajtóban látott napvilágot egy hír, hogy az Egészségügyi Minisztérium adatai szerint Romániában több mint nyolcezerre tehető a figyelemhiányos, hiperaktív gyerekek száma. Manapság egyre több gyerekről állítják,  hogy hiperaktív, de vajon tényleg megnőtt ezeknek a gyerekeknek a száma, vagy arra  is rányomják a bélyeget, aki esetleg mozgékonyabb, virgoncabb az átlagnál? – erről beszélgettünk Kacsó Erika pszichológussal. 

– Nagyon sokat gondolkodtam az utóbbi években: miért van az, hogy miközben annyi tudatosan gyereket nevelő szülő van, annyi képzés, mesterkurzus, szakirodalom létezik a gyereknevelésről, mindennek a hatása nem érezhető akkor, amikor egy gyerekközösségbe csöppen az ember. Mindezek ellenére a gyerekek sem pszichésen, sem fizikailag nem egészségesebbek, mint ezelőtt 10-20 évvel. Sőt, azt tapasztaljuk, hogy a csoport fele problémás.  Ha viszont elkezd az ember velük beszélgetni, azt tapasztalja, hogy mégsem olyan vészes a helyzet, csupán látszólag az. 

– Mi állhat ennek a hátterében? Miért sok a problémás gyerek?

– Szakemberek azt állítják, hogy az utóbbi években az figyelhető meg, hogy a gyerekközösségek tagjai nagyon különbözőek lettek, nagy lett a diverzitás, mintha már nem lennének jelen a hagyományos gyerekkori sajátosságok, hanem ahány gyerek, szinte annyiféle. Továbbá ha a gyereket mint egyént nézzük, azt tapasztaljuk, hogy  bizonyos képességei nagyon fejlettek, más részképességei viszont alulfejlettek. Például egy négyéves gyereknek a digitális kompetenciái tökéletesek, de önállóság, életvezetési készségek szempontjából gyengén fejlett, például nem tud egyedül öltözködni, enni. A mai gyerekeket azért nem köti le az iskola, azért nem képesek figyelni, mert  az óvodától az egyetemig jelenleg is ugyanazokkal a módszerekkel tanítják őket, mint minket, szüleinket, nagyszüleinket. És erre a gyerek így reagál, mert unatkozik. Nyilvánvalóan unja, mert egy teljesen más társadalomba született bele. Bele sem tudjuk igazából képzelni magunkat ezeknek a gyerekeknek a helyzetébe. Amikor mi gyerekek voltunk, lassan telt az idő, a környezetből nem érkeztek folyamatosan ingerek, hanem a napot mi kellett kitöltsük tartalommal. Most egy szempillantás alatt rengeteg információhoz jut a gyerek, és azok között kell szelektáljon. Elmegy az iskolába, és őt, aki egy gombnyomásra mindent megtudhat a világról, olyan módszerekkel tanítják, mint engem harminc évvel ezelőtt. És panaszkodunk, hogy figyelmetlen. Ezeket a gyerekeket más dolgok érdeklik, más dolgok kötik le. Valójában a gyerekek nagy része nem problémás, nagyon is vagányak, érdeklődőek, csak másak. A pedagógus pedig azt látja, hogy gond van velük, nem tudnak figyelni. Egy olyan sémát, sztereotípiát húznak rájuk, amit ismernek. És valójában nem is okolhatók ezért, hiszen ha egy osztályban 20 gyerek van, őket húszféleképpen próbálni lekötni, húszféle módszerrel, lehetetlen. Persze ez nem mentesít minket, paradigmaváltásra van szükség. Ezt a nyugat-, illetve észak-európai országok rég megtették, folyamatosan időszerűsítik az oktatási módszereket.

– Főként a kisebb gyermekek általában igen elevenek, egyesek pedig az átlagosnál is jobban pörögnek. Meddig könyvelhető el, hogy egyszerűen mozgékony, az átlagnál virgoncabb  a gyerek, és mikor beszélünk hiperaktivitásról? 

– Természetesen vannak temperamentumosabb, aktívabb gyerekek, és vannak szemlélődők. Mindenik megpróbálja alkalomadtán akár csínytevéssel felhívni magára  a figyelmet, egyféleképpen viselkedik a szülőkkel, másféleképpen a nagyszülőkkel, de ha a vele kapcsolatban állók egyformán reagálnak, mindenki következetes, akkor látja, hogy ezzel a viselkedéssel nem ér el eredményt, és idővel abbahagyja. Arra kell figyelni, hogy a gyereknek van-e feladattudata, ha kap egy feladatot, elvégzi-e, vagy húsz másodperc múlva kilépik belőle, semmi nem jó neki, mindent un. Instrukciókra nem reagál, impulzív, a játékszabályokat nem tudja betartani. Ez az, ami már patológiára utal. A figyelemzavar együtt jár a hiperaktivitással, valójában ez egy tünetegyüttes. Kóros elváltozás, amikor a gyerek már nem tud megfelelően működni, szétesik az iskolában, egészen addig, hogy kizárják minden közösségből, mert a viselkedése romboló. De ilyen gyerek nincs sok, a kóros eseteknek számító, tipikus hiperaktív gyerekek száma, úgy látom, nem növekedett az utóbbi években, pedig pályafutásom során  több ezer gyerekkel találkoztam. Inkább a másik típus a gyakoribb, amikor valamilyen helyzet miatt válik a gyerek figyelemzavarossá, vagy mert gond van otthon, vagy másodlagos tünetként jelentkezik. Például egy tanulási zavarral küszködő gyerek esetében, aki nem tudja tartani a lépést a többiekkel, megjelenhetnek a figyelemzavar, a hiperaktivitás tünetei, mert unatkozik, így próbálja felhívni magára a figyelmet, jelezni, hogy nem értem, amit ti csináltok, de én is itt vagyok, vegyetek észre. Elkezd bohóckodni, impulzívvá válik, nem tartja be a szabályokat, szünetben verekszik. 

– Milyen tünetek észlelhetők a hiperaktív, figyelemhiányos gyerekeknél? 

– Már csecsemőkorban jelentkezhetnek a tünetek, felsír, ritmus-zavara van, nem tud aludni, nehezen kezelhető, anyuka kikészül, mert úgy érzi, nem tud mit kezdeni vele. Mindezek ellenére lehet, hogy nagyon éles eszű, egyévesen már beszél, jól kommunikál. De amikor bekerül a gyerekközösségbe, ismét kezdődnek a gondok, nem tudja lekötni magát, kontrollálni az indulatait, nem képes kapcsolatot teremteni a gyerekekkel, csak úgy, hogy rombol. Például ha játszanak a gyerekek, nem úgy próbál bekapcsolódni, hogy megkérdezi, játszhatok-e én is, vagy vesz két kockát, és beáll a körbe, hanem lerombolja, amit addig készítettek, vagy elveszi a többiek játékát, meglöki őket. De a családban is gondot okoz, akár szét is eshet a család egy ilyen gyerek miatt. Az anya nem tudja kezelni, az apa az anyát hibáztatja, mindenki tehetetlennek érzi magát. A barátok pedig egy idő után nem fogadják már őket, mert a gyerek ott is rombol. Rendkívül nehéz a szülőnek, hiszen annak ellenére, hogy mindent megtesz, a gyerek viselkedése nem változik. A figyelemzavaros gyerek feltétlenül magára akarja vonni a figyelmet, csak ő és ő számít. Impulzív, nem képes játszani, egy dologra hosszabb ideig koncentrálni, egy székre leülni anélkül, hogy ne fészkelődne, babrálna valamit folyamatosan. Vagy rágja a ceruzáját, vagy vakarózik, tikkjei vannak. 

– Hogyan kezelhetőek ezek a problémás gyerekek? Mit tehet a szülő, pedagógus?

– Attól is függ, hogy te mint szülő, vagy mint pedagógus mennyire vagy toleráns. Van ugyanis szülő aki ha a gyerek felmászik mindenhová, most a szekrény tetején van, két perc múlva a kádban, legyint egyet, de olyan is, aki, ha a gyerek megmozdul, és egy picikét is eltávolodik tőle, az már zavarja. Ugyanígy van a pedagógusokkal. Vannak akik elviselik, hogy a gyerek feláll órán, van akinek a nevelési módszereibe ez nem fér bele. Ő csak úgy tud tanítani, ha mindenki ül, és végzi a dolgát. Nyilván ennek a pedagógusnak sokkal nehezebb egy ilyen gyereket kezelni. 

Nagyon fontos otthon következetesnek lenni, jó, ha strukturálva van a gyerek ideje, hogy kiszámíthatóak legyenek számára a mindennapok. Ugyanakkor egyszerű, érthető és egyértelmű instrukciókat kell neki adni, egy mondatban egyet, és vissza is kérdezni, hogy megértette-e. A hiperaktív, figyelemzavaros gyerek, ha van egy kedvenc tevékenysége, képes abban elmélyülni, tehát ha a pedagógus megtalálja azokat a tevékenységeket, amiben jól érzi magát, nagyot tud alkotni. Pedagógusként nem ajánlott úgy viszonyulni hozzá, hogy az első vagy a hátsó padba ültetem, mert másként zavarja az órát meg a társakat. Lehet, gyorsan elvégzi a feladatot, mert nagyon okos ez a gyerek, de utána másokat piszkál, leveri a dolgokat az asztalról. Fontos hangsúlyt fektetni arra, amiben ez a gyerek jó. Olyan feladatokat bízni rá, amiről tudjuk, hogy jól meg tudja csinálni. Ezzel az önbizalmát, önértékelését fejlesztjük. Nem azzal a benyomással marad, hogy ő nem ér semmit, hiszen ő az, akit szid a tanító néni, esetleg az egész iskola ferde szemmel néz rá, mert szünetben verekszik, hanem érezze, hogy mindezek ellenére értékes gyerek. Ellenkező esetben olyan felnőtté válik majd, akinek sem önbizalma, sem önértékelése nem lesz. A gyereknek nincs önismerete, nem tudja magáról, hogy ő jó-e vagy sem, hanem azokkal a visszajelzésekkel azonosul, amit kap a környezetéből. Azokat a visszajelzéseket, hogy buta, rendelten, semmit sem ér, utólag nagyon nehéz majd leépíteni, és elhitetni vele, hogy ő nemcsak ez, hanem okos is, aki gyorsan megoldja a feladatokat, kreatív, segítőkész. Eleve ezek a gyerekek felnőttkorban kockázatvállalóbbak lesznek, a negatív magatartásformák részben megmaradhatnak, rossz társaságba keveredhetnek, mert ott találják meg a helyüket, ott fogadják el őket.  

– Ha nem is tűnnek el teljesen, idővel a megfelelő kezeléssel enyhíthetők a tünetek?

– Abban az esetben, ha extrém esetről van szó, amit a szakirodalom ADHD-ként (figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar) emleget, orvosi, gyógyszeres kezelés szükséges, ami segít neki megnyugodni, a figyelmét összpontosítani. Ezek pszichiáter által előírt kezelések, és ezt követi a kognitív viselkedésterápia. 

Teljesen nem múlnak el a tünetek. De serdülőkorra a hiperaktivitás csökken, felnőttkorra többnyire az impulzivitás marad meg. Viszont fontos megemlíteni, hogy vannak pozitív példák is, azok az emberek körülöttünk, akiket csodálunk, hogy miként képesek 24 órából 24-et dolgozni, ide-oda rohanni, pörögni, mégsem fáradnak el. Ezek a hiperaktív gyerekek, akik kreatív, kockázatvállaló felnőttekké válnak, tele vannak energiával.  Képesek elmélyülni egy adott területen, nagyon sokra vihetik, tehát a hátrány majd előnyükre szolgálhat. 

– Visszatérve a kezdeti gondolatra, hogy bár nem nőtt a kóros esetek száma, mégis sok a problémás, nehezen kezelhető gyerek – hol tévednek a szülők? 

– Én azt tapasztalom, hogy a szülők elbizonyodtalanodtak. Míg anyáink, nagyanyáink ösztönösen neveltek bennünket, most rengeteg információ zúdul a szülőkre, a közösségi hálón nincs olyan nap, hogy 5-10 posztolás ne szólna a gyereknevelésről. Mindeniket elolvassa a szülő, és elveszíti önmagát, nem érzi magát kompetensnek. Nem biztos hogy a nyugatról vagy Amerikából származó módszerek itt, Romániában élő kisebbségi szülőnél beválnak. Inkább hallgassunk az ösztöneinkre, a józan paraszti észre. Ha megnézzük anyáink példáját, nem kényeztettek túlságosan, de az érzelmi biztonság megvolt, elérhetőek voltak, ha szükség volt rájuk. És ez elég volt ahhoz, hogy pszichésen egészséges felnőttek legyünk. 

Most azt mondják, ez a nevelési modell már nem jó, van egy csomó okos ember, aki megmondja, mit hogyan kell tenni, például hogy ne korlátozzuk egyáltalán a gyereket. Viszont  ennek alapján mindent szabad neki ebben a számára nagy, félelmetes világban, és ez bizonyta- lanságot szül. Ha nincsenek határok, nagy káosz lesz a kis fejében, nem tudja majd, mihez tartsa magát. Szüksége van arra, hogy te mint szülő irányítsd, persze ez nem jelenti azt, hogy a viselkedését korlátozod, hanem azt, hogy olyan körülményeket teremtesz, ahol biztonságban kipróbálhatja magát, fejlesztheti képességeit, ügyeskedhet. 

A szakemberek azt mondják, egy szülő csupán elég jó szülő kell legyen. Fontos lenne, hogy bízzanak magukban, hallgassanak az ösztöneikre, és higgyék el, hogy csodálatos szülők. Aki lehet, hogy időnként téved, de ezek nem olyan hibák, amiket nem lehet orvosolni. A gyerekek fantasztikusak, rugalmasak, ha valami nekik nem jó, jönnek és tudomásunkra hozzák. Ha figyelünk a gyerek igényeire, ő megmondja, mi nem jó neki. Ugyanakkor fontos, hogy a gyerek érezze, hogy a szülő bízik a döntéseiben, még akkor is, ha esetleg az nem a legjobb. 

Veszélyes az is, ha a szülő arra neveli a gyereket, hogy bármilyen körülmények között ő kell legyen az első, ne érdekelje semmi, még az sem, ha másokon át kell gázolnia. Ennek hatására a gyerekekben nem lesz empátia, együttérzés, segítőkészség.