Hazafele
2014-09-30 14:07:16
- Nagy Székely Ildikó
Érdekes módon nem emlékszem a társalgás forgatókönyvére, így a másfél óra alatt felvillant életszilánkokat többé-kevésbé időrend szerint igyekszem egymás mellé illeszteni.
Évával egy szeles szeptemberi estén találkoztam. Futólag már ismertem a negyvenes éveiben járó, rövid, fekete hajú nőt, aki csaknem negyedszázada dolgozik ugyanabban a gyárban, közben egészen más, a lelkének otthonosabb helyre vágyik, de amikor a tömbháza előtti padon beszélgetni kezdtünk, valahogy egészen közelivé, tisztává vált a róla alkotott, korábban csak körvonalaiban érzékelhető kép. Érdekes módon nem emlékszem a társalgás forgatókönyvére, így a másfél óra alatt felvillant életszilánkokat többé-kevésbé időrend szerint igyekszem egymás mellé illeszteni.
– Milyen gyermekkorod volt?
– Négyéves koromban történt valami, ami eléggé rányomta a bélyegét a későbbi életemre. November elsején valamiért nem tudtunk kimenni a temetőbe világítani, és édesanyám tálcára helyezett gyertyákat égetett otthon halottaink emlékére. Egyszer azt mondták nekem, hogy menjek be a szobába, és nézzem meg, leégtek-e már a gyertyák. Azzal jöttem vissza, hogy még egy kevés maradt belőlük, aztán amikor újra benyitottam, láttam, hogy meggyúlt anyám. Hála istennek, sikerült megmenteni, de én nagyon megijedtem, azóta is van bennem egyfajta fóbia. Tizenöt éves voltam, amikor elvesztettem édesanyámat. A bátyám és köztem tíz év korkülönbség van, ő akkor már nem lakott nálunk. Ketten maradtunk zenész édesapámmal, aki szerencsére jól keresett, és nagyon odafigyelt arra, hogy semmiben se szenvedjek hiányt. Persze, én is segítettem őt, sokszor én vasaltam az ingét is egy-egy fellépés előtt.
– Hogyan alakult középiskolásként az életed?
– Az Avram Iancuban végeztem a szakiskolát. Abból az időszakból leginkább arra emlékszem, hogy sokszor összeverekedtem azokkal a diákokkal, akik bántották a gyengébbeket. Már akkor elég erős voltam, nem is kötődött velem senki. A kilencvenes évek elején, miután befejeztem az iskolát, egy bútorgyárban kezdtem dolgozni. Székeket készítettünk, a csiszoló-, majd a lakkozórészlegre kerültem. Négy év múlva megszűnt az állásom. Akkor egy cipőfelsőket gyártó vállalatnál kaptam munkát, de egy fél év múlva újra lehetőségem nyílt visszamenni a bútorgyárba, a 2-es részlegre, pácolónak. Kilenc évet húztam ott le. Szívesen gondolok arra az időszakra. Összemelegedtünk a kollégákkal, olyanok voltunk, mint egy család.
– Mi történt kilenc év múlva?
– Átalakítások kezdődtek a gyárban, egy másik részleg felbomlott, és onnan a munkásokat a mi részlegünkre helyezték át. Megmondom őszintén, kitúrtak a helyemről. De a mesterem, aki legelőször felvett, nem hagyta, hogy munka nélkül maradjak. Egy másik részlegre kerültem, mivel azonban ott nem volt állás meghirdetve, csak segédmunkásként dolgozhattam. Így persze a fizetésem is csökkent. Idővel aztán, amikor látták, hogy becsületesen végzem a dolgom, és továbbra is besegítek a pácolóban is, egy másik részlegre helyeztek át, újra szakképzett munkásként. Közben esti tagozaton elvégeztem egy hároméves líceumot, és leérettségiztem. Egyszer Gyulafehérvárra kellett utaznom munkaügyben, ott ismertem meg a férjemet. Kiderült, hogy ugyanannak a gyárnak az alkalmazottai vagyunk. 2008-ban házasodtunk össze.
– A gazdasági válság bizonyára a munkahelyeden is érzékelhető volt.
– Igen, nemegyszer került sor elbocsátásokra. Én ez ideig megúsztam, bár nemrég kilátásba helyezték, hogy tőlem is megválnak. A döntéshozó felettese azonban levett a feketelistáról.
– Miközben igyekeztél helytállni a gyárban, felmerült egy egészen más lehetőség.
– Beiratkoztam az egészségügyi főiskolára. Nem volt könnyű időszak, rendszerint éjszaka tanultam. 2012-ben szereztem meg a diplomám általános asszisztensként. Aztán kétszer versenyvizsgáztam, egyik alkalommal nem sikerült, másodszor pedig érvénytelenítették a vizsgát. Közben három hónapot önkénteskedtem a munkaegészségtanon.
– Mi vezetett arra, hogy éppen az egészségügyben próbálj meg elhelyezkedni?
– Imádom a gyerekeket, de nekem nem adatott meg, hogy legyen. Pedig rengeteg szeretetet tudnék adni, a környékbeli apróságok is mindig odaszaladnak hozzám, ha meglátnak, és kérdik, hogy Évike, mit hoztál. A gyermektelenségből eredő űrt szeretném betölteni ezzel a munkával. Addig próbálkozom, amíg sikerül.
Miközben beszélgettünk, egészen besötétedett. A szél azonban mintha megszelídült volna. Pontosan nem tudom, csak sejtem, hogy miért.
