Az ősz hajú, kék szemű, kicsi asszony gyermekkorom legfontosabb szereplője volt. Ő, az anyai nagymamám volt az első, akit már akkor, négy-öt évesen képes voltam önmagamnál jobban szeretni. Ilyenkor, a nyár végi hazatérések idején szinte mindig eszembe jut – ahogy most is –, ezért rendhagyó módon (bár nem teljesen rendhagyóan, hiszen hasonló időutazásokat és időn túli találkozásokat itt-ott még rejteget ez a sorozat) róla mesélek most egy sóhajtásnyit.
Szomszédaink az Iskola utca 15. szám alatt csak Székely néniként emlegették, és így is köszöntek neki, Piroska keresztneve mintha nem is létezett volna. És mintha lábai sem lettek volna (pedig voltak), csak fáradt, öreg szárnyai, amelyekkel mégis fürgén, fiatalosan mozgott, de csak házon belül.
Későn hozta világra édesanyámat, az első vőlegényét ugyanis elvitte a háború, és idő kellett a lelki gyógyuláshoz, házassággá érő, új párkapcsolat kialakításához, mire pedig én is „színre léptem”, jócskán túl volt a hatvanon. (Szerencsémre édesanyám huszonévei elején már „jelentkeztem”, így 19 év nekem is jutott „Székely néniből”.)
Mozgásterét a csontritkulás korlátozta, de a családi „legendáriumban” volt egy történet, ami árnyaltabbá tette az előzményeket. Édesanyám többször mesélt arról, hogy nagymamám testi egészségét gépírónő korában egy munkahelyi gonosz tréfa kezdte ki. Az egyik kolléganője – viccből vagy miből – valamikor az ötvenes években eldugta a pecsétet, amiért nagymamám felelt, és amelynek eltűnéséért abban az időben egyértelműen börtön járt. Nem tudom, pontosan mennyi idő telhetett el a pecsét hiányának tudatosítása és az ezzel járó jeges félelem, illetve a kacagva feltárt igazság és az eltüntetett értéktárgy visszaszolgáltatása között, de egy biztos: nagymamám sohasem tudott többé munkába menni, sőt az utcára sem nagyon.
Életem első közel két évtizedében ő volt a „24-ből 24-et” szolgálatos jó tündér. Játszott velem képeslapárust és Ember, ne mérgelődj-öt, mesébe illő finomságokat sütött-főzött, rajzolni tanított, igaz, nem nagy sikerrel, bár ő született tehetség volt ezen a téren – kaptam is sok jó jegyet elemi osztályban az otthonról vitt „alkotásaimra” –, és kérés nélkül gondját viselte távollétemben a plüssmackóimnak. A legjobban azt szerettem, amikor leült az ágyam szélére, feltette narancssárga keretes szemüvegét, és olvasni kezdett. Számomra ez az élethelyzet volt a legmegnyugtatóbb a világon, és az, amikor együtt néztük a fehér-fekete Diamant tévé vasárnap délelőttönként korántsem egyhangú műsorát.
Az egyszer csak élénkpirosra, harsányzöldre váltó látványvilág – édesapám egyik utolsó meglepetése, az akkoriban ritkaságszámba menő, új színes tévénk – és a pár hónap múlva bekövetkező rendszerváltás sokakat hatalmába kerítő eufóriája sem változtatta meg. Ugyanazzal az önfeledt életszeretettel fogadott be mindent, ami az útjába került, anélkül, hogy egy pillanatra is éreztette volna, hogy neki mindez kevés, többet szeretne, ha már itt a szabadság, akkor hadd nyíljanak ki előtte is az ajtók, terek.
Földi létem első 19 évében, ameddig a közelünkben volt, egyszer sem jött velünk nyaralni – kerekesszékkel ez megoldható lett volna, de ilyesmiről hallani sem akart –, ehelyett bölcs nyugalommal őrizte az otthonunkat, helyettünk is megnézte a kedvenc tévésorozatokat – már előre sajnálkozott, hogy mi mindenről lemaradunk –, amikor pedig a képernyőn nem volt látnivaló, hatalmas boldogsággal merült el valamelyik könyvünk világában. Ezt a fájó elvárásoktól, megvalósíthatatlan vagy nehezen megvalósítható vágyaktól mentes, tiszta életet szerettem volna mindig eltanulni tőle. Azt a szépséges csendet, amivel bele tudott simulni a világba, úgy, hogy közben semmi nem bánthatta, és ő sem bántott senkit, semmit.
Gyermek- és tinédzserkorom nyaralásai végén mindig csak a vele való együttlétet vártam. Így volt ez a legelső kiránduláson, ötévesen, amikor Szovátára vittek édesanyámék, és egy hét múlva frissen festett házba tértünk haza – a falakat belengő, számomra illattá nemesült szag azóta is szorosan összefügg a tudatomban az otthon fogalmával –, és így volt ez jóval később is, amikor első emeleti tömbházlakásunkba jöttem haza a baráti üdülésekből. Mindig gyermeki örömmel hallgatta az élménybeszámolóimat, ahogy annak idején én is tőle a felolvasott megannyi mesét.
Legtisztábban az utolsó ilyen közös helyzetünk maradt meg bennem – pedig akkor nem kirándulásról, hanem egy éjszakai buliból tértem haza. Azon az őszön – a végsőn – ülve töltötte az éjszakákat, a gyomrában és tüdejében burjánzó gyilkos kór ugyanis – amiről ő nem tudott, csak mi ketten édesanyámmal – nem hagyta hanyatt feküdni. Fájdalmakról sohasem hallottam panaszkodni – nem akart ilyesmivel gyötörni, hiszen tudta, mennyire sokat jelent ő nekem –, de azt, hogy kivel és mennyit táncoltam azon az éjszakán, türelmesen végighallgatta, mégpedig olyan érdeklődéssel, sőt önfeledt örömmel, mint ahogy annak idején az egyik kedvenc filmsorozatát, a szépséges, fekete lóról szóló Black Beautyt nézte.
A létezésnek ez a külső körülményektől mentes, feltétel nélküli szeretetet sugárzó formája az igazi követendő példa számomra azóta is. Nagy valószínűséggel sosem fogom teljesen a magaménak tudni – ahhoz túl sok bennem a türelmetlen indulat –, de hálás vagyok azért, hogy közel két évtizeden át merítkezhettem belőle. Sőt, néha még most is ezt teszem.
