Minden valószínűség szerint csütörtökig is megmarad a választások tiszteletére nyakunkba hullott sárga hóriasztás. Rendszerint nem így keletkezik a sárga hó, hanem…
Minden valószínűség szerint csütörtökig is megmarad a választások tiszteletére nyakunkba hullott sárga hóriasztás. Rendszerint nem így keletkezik a sárga hó, hanem… Ezt még gyermekkorból tudjuk, midőn kizavartak bennünket télvíz idején a jó meleg szobából, hogy menjetek, gyerekek a friss levegőre, játsszatok, szánkózzatok, korcsolyázzatok. És akkor ott csúszkáltunk valahol a tiltás és az engedélyezés határmezsgyéjén, fel is mehettünk volna, de inkább a hóba írtuk be a nevünket sárga párálló sugárral.
A kizavarást szó szerint kell érteni, hiszen megjött a téli vakáció, alig vártuk már. Szánkózni a szerpentinen lehetett, de az veszélyes, ezért óvtak ettől. Meg kellett ígérnünk. A télifa alatt – jobb és merészebb családokban azokban az ötvenes években karácsonyfa állott – volt kötött sál, meleg sapka, egyujjas kesztyű és persze korcsolya, a felcsatolható. A műszert korcsolyakulccsal kellett rögzíteni, a kulcsok csereszabatosak voltak, minden típushoz illett mindenféle kulcs, csak az volt a baj, hogy a bakancsok nem szerették a korcsolyát, kifejezetten utálták, ledobták magukról fél órás csúszkálás után. Titkos erők lazították ki, fogalmazzunk inkább így. És akkor le kellett húzni a kesztyűt, valahova le kellett tenni, zsebre gyúrni, leült az ember egy kőre, kidőlt fára, kiégett autóroncsra, a korcsolyapálya szélén valami gerendára, előkereste a négyzet alakú lyukkal ellátott kulcsot, ha megtalálta zsebében a kesztyűbe gabalyodottan, melyet kirántva hóba hullt, s puszta kézzel kellett megkeresni, hosszan, egyre fogyó reménnyel. Végül jött a visszacsavarozás. Vagy megkértél valakit, aki segített, miközben szidta az ócska korit. Korcsolyacipő…? Nyugodtan elfelejtheted. Csak a gazdagoknak. A profiknak. A párizsi jégrevű görljeinek volt.
Ha nem volt az ember gyermeke a főtéri Vojinca-pályán – itt ma a Színház tér terül el – tehát a korcsolyapályán, akkor otthon álldogált a bérház udvarán egyedül, mert ilyen délutáni órában senki sem jött le játszani, akkor az, aki soha nem tudott megtanulni korcsolyázni, sízni, nem is erőltette, állt elveszetten. Az volt a legjobb, amikor nagy havat talált, amely legalább egyenesen tartotta bokáját, ugyanis különben folyton kibicsaklott. És késő estig fájt.
Így volt ez a világ legunalmasabb délutánján, január elsején, amikor a szilveszterezésben kifáradt szülők pótalvásra rendezkedtek be, a távoli Kolozsvárról érkezett rokonok hasonló árulást követtek el ellenünk, és bennünket leküldtek az udvarra, a kertbe, amely kihalt volt és idegen, ellenséges, havas, síkos, a nagy hó alatt még zöld volt a fű, melyen nem fogott a korcsolya és elakadt, sárral telt meg…
Álltál egyedül, a testvéreddel kettesben, aki lényegesen bátrabb volt és vállalkozóbb kedvű, kivert magának egy lesiklópályát a meggyfa alatt, utóbb egy másikat Amerikáig. Álldogáltál, amíg megkékült a szád, fel-felnéztél a gyorsan leszálló estben, mikor gyullad ki a lámpa az első emeleten, ahol laktatok, vagy végre kiszólnak az ablakon, hogy feljöhettek, vár az uzsonna. Zsíros kenyér hagymával, mint az emberséges, gyermekbarát nyárban.
Soha nem tudtuk kivárni. Hamarabb felmentünk, hosszan csengettünk, valakit felébresztettünk, morogtak, mi pedig a konyhában ácsorogtunk, és megvártuk, hogy leolvadjanak a hókoloncok a mackónadrág mindkét száráról, vagy az ajándékba kapott egyujjas kesztyűről lecsöpögő víz szétsistergett a felforrósodott kályha tűzkarikáin. Még ez is élvezetesebb volt, mint felbukni Szibériában, kihűlni, várni a fagyhalált. És csak az vigasztalt, hogy az előző este, szilveszterkor annyi jó viccet mondtak a felnőttek, és megengedték, hogy végighallgassuk a rádiókabarét. Én ezért lettem tollforgató több más frusztráló siker és dicséretes bukás összjátékából.
