Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2015-01-14 14:10:35
Városnéző túránk során külföldi barátom ízlelgette a főtéri feliratokat, s ezúttal az önkéntes nyelvtanulás 3. leckéje következik. Kezdő nyelvtanuló turistának igen nagy falat a DownTown megnevezés alatt sorjázó, fél tucatnál is több szolgáltatás megjelölése. Ezért a sokkal egyszerűbb és jóval csalogatóbb ablak előtt álltunk meg, s másolta be jegyzetfüzetébe a cégér elgondolkoztató híradását: Petru/Tradiţie din 1939.
Kíváncsi tekintettel fordult felém, és szegezte nekem az érdeklődő, tiszta kérdést: ki ez a Péter, aki 1939-ben Marosvásárhelyen tradíciót teremtett? Mert a tradíció szó megtanulása egyáltalán nem jelent nehézséget, főleg közép-kelet-európaiak számára, akik tudatosan vagy tudatlanul ezeréves hagyományt mentünk át még ma is. A kedves olvasó ne lepődjön meg ezen a kijelentésen: kelet-közép-európai, hiszen amióta a Balkán is része Európának, vagy még pontosabban: az EU-nak, egy Kárpát-medencei kelet-közép-európainak számít. Ehhez én itt Marosvásárhelyen ragaszkodom is, mert nem a Trianonban meghúzott országhatár által jelölt balkáni országban érzem magam jól, hanem több száz éves európai kultúrát teremtő nemzet tagjaként vagyok még mindig itthon e vén kontinens közepének keleti határvidékén, ameddig eljutott a gótika és a reformáció.
Azt is jó tudni nekünk, meg az utánunk érkezőknek, s a mellettünk már jelen lévőknek, hogy a Cenk fölötti Árpád-szobor éppen annak állított egykor emléket, hogy azok a hegyek védték a tiszta kultúrák találkozásának határánál a keveredést, ami alapjában véve értékveszítés. Én már nem láttam az Árpád-szobrot ott, az egyik legkeletibb európai város, Brassó fölött, de arról a vidékről származó ismerőseim mesélték a következő szellemes „tradíciót”. Az egykori szász város főterén álló Fekete templom melletti szobron Honterus, a humanista reformátor felfelé mutat a Kárpátok csúcsára, s azt kérdezi: Fölmenjek-e oda? A szájhagyomány – élő tradíció – szerint a bércen álló Árpád vezér kőből vésett kezével így int: maradjatok.
A 94 éves korában eltemetett Keresztes Gyula bácsi, e város precíz krónikása emlékezhetett volna arra, hogy 18 éves korában itt volt-e már Petru-Péter, de a régi dicsőségek koronatanúi lassan átsétálnak az örökkévalóságba, s elviszik magukkal a régi idők örök rejtélyeiként.
Hiába kerestem lokálpatrióta hévvel a bécsi döntés előtti székely-magyar város főtéri leírásának lajstromában, nem találtam sem Pétert, sem Petrut (valószínűleg más romániai településen működtetett céget az egykori Petru mester), ám a korabeli város-fotografikák kibetűzhető reklámtábláin ott láttam annak a Petry családnak a nevét, akinek üzlete srég-vizaví ott áll a főtér másik oldalán, s ablakán díszeleg a mások iránti tisztelet példájának 1879-es eredeti receptek alapján készített Egészséges Termékek. Ahhoz túl kevés az én várostörténeti ismeretem, hogy bemutassam az 1879 és 1939 közötti hat évtized átalakító/átalakuló történéseinek sorát, azért a feltett kérdésre csak ennyit tudtam válaszolni: Petru tradíciója és Petry hagyománya között legalább két-három emberöltő a távolság, de ez a hatvan év a mi javunkat szolgálja.