Hamuban sült pogácsáink

Seregnyi apróság lepte el múlt csütörtökön a marosvásárhelyi Stúdió Színház előcsarnokát. A Védem egyesület a szociálpedagógusok egyesületével, a Kulccsal közösen a magyar népmese napja alkalmából szervezett ünnepi együttlétet a színházban gyermekeknek, szülőknek és pedagógusoknak. Míg a kicsik Lazsádi Csilla óvónővel bűvös meseszövésbe kezdtek, a felnőtteket Kádár Annamária várta a nagyterembe. A kétkötetes Mesepszichológia szerzője előadásában azt járta körbe, hogy mi mindent köszönhetünk gyermekként, majd felnőttkorban a nép-, illetve életmeséknek. 

– A mesék iránti szeretetem egy gyermekkori emlékhez fűződik: fekszem az ágyban, és édesanyám mesét mond. Most is előttem vannak azok a belső képek, amelyeket a történet hallgatása közben megteremtettem magamnak – mondta elöljáróban a pszichológus, majd Csodaföldjén tett későbbi utazását idézte fel, amikor kisiskolások meséit elemezve írt államvizsga-dolgozatot. 1237 negyedikes meséjét olvasta el, és ekkor döbbent rá arra, hogy milyen sok valóságos elem kerül be a gyerekek alkotta mesei keretbe, például a király kölcsönkérni megy fizetésig a szomszédba, az állatok pedig befizetik az erdőadót. A doktori disszertációja is a mesepszichológia témaköréből született, akkor további kétezer mesét vett nagyító alá. A későbbiekben érzelmi intelligencia tréningeket tartva jött rá, hogy a magunkhoz fűződő viszonyunk, az önbecsülésünk rendszerint nem változik az évek során, kialakításukban viszont a népmeséknek és a – sokszor szavak nélkül mesélt – saját élettörténetnek is meghatározó szerepe lehet.

– Nem mindegy, hogy milyen hamuba sült pogácsát visz magával otthonról egy gyermek. Ha azt hallja, hogy „mi, Kovácsék egy erős, talpraesett család vagyunk, és mindig minden problémát megoldunk,” ő is erősnek érzi majd magát. De ha azt mesélik neki, hogy „mi egy igazán szerencsétlen család vagyunk,” akkor ő is borúlátón viszonyul a dolgokhoz, és kerülni fogja a kihívásokat – mondta Kádár Annamária, majd a „be-vállalós” mesehősök útját körvonalazta:

– Egy jó mesében minden benne van, ami az élethez kell. Minden mesei állomásnál fel tudjuk fedezni önmagunkat, a saját történetünket. Az indulás, amikor a mesehős azt mondja: „egy életem, egy halálom, már én bizony megpróbálom,” a kimozdulást jelenti a komfortzónából, amelyet én „méz-mocsárnak” is nevezek, hiszen nagyon édes, kellemes, de lefelé húz. A kimozduláshoz életbátorság kell. A mesehősnek nincs GPS a zsebében, a senki földjén halad a cél felé, és tudja, hogy számára nincs visszaút. Egy népmese többek között azt mutatja meg, hogy nem lehet mindig megkerülni a kihívásokat, de mindig akadnak erőforrások, amelyek átsegítenek az akadályokon. 

 

Nagymama New Yorkban, Stephen King a vizsgán 

Az előadó valós történetekkel, énmesékkel igazolta a mesehősökhöz illő magatartás, az életbátorság hozadékát. Beszélt egy New Yorkba kiránduló idős hölgyről, aki az amerikai város repülőterén éppen ellenkezőleg cselekszik, mint ahogy unokái tanácsolták, passzív várakozás helyett egy színes bőrű fiatalembertől kér segítséget, a férfi pedig történetesen tud magyarul, ugyanis ösztöndíjas egyetemista volt Magyarországon. Hasonlóképpen érvényesül a „mindennapok csodás véletlene” a válása után gyermekeivel Kanadába emigráló és ott egy könyvtárosi állásra jelentkező magyar szakos tanárnő esetében, akit a versenyvizsgán Stephen Kingről, a pszichothrillerek írójáról kérdez a bizottság, ő pedig válaszában az István, a király rockoperáról értekezik. Végül megkapja az állást, a vizsgáztatók ugyanis belátják, hogy a tárgyi tudás pótolható, de ilyen fokú találékonysággal születni kell – zárta az életmesét Kádár Annamária, majd arra is felhívta a figyelmet, hogy a mesehősök sohasem sietnek, van idejük a tévutakra, illetve arra, hogy megtisztítsák az útjukba kerülő almafát.

 

Nem létezik pesszimista mesehős

– A kisgyermek a jelenben él, mesehősként viszonyul az élethez – jegyezte meg Kádár Annamária. Az időhöz való viszonyulás kapcsán Philip Zimbardo pszichológus elméletét ismertette, amely szerint beszélhetünk múlt-pozitív és múlt-negatív szemléletről, jelen-hedonizmusról, illetve fatalizmusról, továbbá célorientált és transzcendentális, azaz a hitben gyökerező jövőképről. 

– Én még nem találkoztam pesszimista mesehőssel. Akármennyi sárkány állja az útját a szerencsét próbálónak, nem téveszti szem elől azt, amiért elindult – teremtette meg újra a párhuzamot mese és valóság között az előadó. Értekezésének egyik fontos mozzanata a népmesékben előforduló motívumok, szimbólumok elemzése volt. 

– A sárkányok saját szorongásainkat jelképezik, az élet vize, illetve az égig érő fa önmegvalósításunk szimbóluma. A hamuban sült pogácsák az áldásaink, azok az életüzenetek, amelyek erőt adnak az akadályok leküzdéséhez. Ha valaki hisz a lehetőségeimben, olyan erőt kapok, hogy felnövekszem azokhoz a lehetőségekhez. Ezért fontos, hogy a leánygyermek azt hallja az apjától, akit élete első királyfiának tekint: „Büszke vagyok rád, lányom!”. Ugyanígy a fiúk számára meghatározó mondat lehet az, hogy: „Ez igen, ez jól meg van csinálva, fiam!”. Aki ilyen életüzeneteket kap, abból igazi mesehős válhat.

Kádár Annamária arra is felhívta a figyelmet, hogy az igazi mesekorszak négy és fél, ötéves kortól kezdődik, és nyolc-kilenc éves korig tart.

– A mesekorszakok tiszteletben tartásával gyermekünk lelki immunrendszerét erősítjük – üzente előadásának végén a pszichológus. Ezt követően az előcsarnokból mindegyre a nagyterembe „szivárgó” gyerekek felnőtt kísérőikkel együtt a Napsugár táncegyüttes teremtette mesevilágtól, Ludas Matyi táncos történetétől varázsolódhattak el.

A magyar népmese napját 2005 óta ünneplik szeptember 30-án, a nagy mesemondó, Benedek Elek születésének évfordulóján. A Magyar Olvasástársaság által a mesék megőrzéséért, a bennük rejlő bölcsesség továbbhagyományozásáért indított kezdeményezés határokon átívelő mozgalommá vált az évek során. A nap célja, hogy a könyvtárosok, óvónők, pedagógusok és más, mesével foglalkozó szakemberek, illetve a meseszerető gyermekek és felnőttek megkülönböztetett tisztelettel forduljanak mind a magyar, mind más népek meséi felé.