Hadnagy József: Óda a Teremtőhöz
(Képmás és tükör)
Teremtőm, ki vagy Te, hol a képmásod?
Alakod változik, mint a fellegek;
hordozom magamban tünékeny másod;
naponta rám ragyogsz – félve felelek.
Olyan messze vagy, mint Naptól az árnyék,
amilyent fák vetnek partján a víznek;
szétragyognám: Ó, zengő habbá válnék,
felhők és kövek nagy folyókra visznek…
Teremtőm, képmásod fordul most Hozzád,
szíve holt tó, alig van benne élet,
sem nappalok, sem éjek hullámhosszán
dicséretedre szó ott föl nem éled.
De követ Téged, mint Napot az árnyék,
amilyent fák vetnek partján a víznek;
szétragyognám: Ó, zengő habbá válnék,
felhők és kövek nagy folyókra visznek…
Teremtőm, képmásod fordul most Hozzád,
a szíve száraz sivatagi homok,
felhőit a szelek máshová hordják,
megrepedt kövén egy szélhárfa zokog.
Fenségedtől függ, mint Naptól az árnyék,
amilyent fák vetnek partján a víznek;
szétragyognám: Ó, zengő habbá válnék,
felhők és kövek nagy folyókra visznek…
Teremtőm, tükröd vagyok, míg csak élek,
nagymutató az eliramló időn,
örökké igyekszem, gyakorta kések,
mély sarakba süllyed rám szabott cipőm.
Mutatlak Téged, mint Napot az árnyék,
amilyent fák vetnek partján a víznek;
szétragyognám: Ó, zengő habbá válnék,
felhők és kövek nagy folyókra visznek…
Teremtő tükröd vagyunk – minden ember
az, ki alant s fönt a valót kutatja,
épít a bölcs szív, eszes ezermester,
balga, ki a nyilvánvalót firtatja.
Törpévé teszünk, mint Napot az árnyék,
mit holmi bokrok szórnak szét a földre;
szétragyognám: Ó, zengő fává válnék,
tavaszi fává most és mindörökre…
Teremtőm, tükröd a teremtett világ,
molekula, atom, Mont Blanc, Everest,
odút fúr az elmén a vad kapzsiság:
mind ott tárolja, mit Benned észrevesz.
Ellop a gőgös, mint Napot az árnyék,
amit mohó lomb vet partján a víznek;
szétragyognám: Harsogó habbá válnék,
gőgös szív és gőgös ész hova visznek!?
Teremtőm, tükröd kín- s éhhalál s véres
arcok – mondják, s szidnak miattuk sokan.
De ki érteni vél, Veled fáj, érez,
sebeidet látja –, bár homályosan.
Torzít az ember, mint Napot az árnyék,
amilyent holt fa vet partján a víznek;
szétragyognám: Harsogó habbá válnék,
vas és vér kénköves folyókra visznek…
Teremtőm, tükröd az is, ki nem kutat
–- mondják –, s rombol, gyilkol, öl: fekete lyuk,
feneketlen gödör, perverz öntudat,
vak malmában nyögnek a Föld s a Tejút.
Elnyeli fényed, mint Napét az árnyék,
amilyent sötét lomb vet partján a víznek;
szétragyognám: Harsogó habbá válnék,
a fekete lyukak pokolra visznek…
Teremtőm, ki vagy Te, s ki a képmásod?
Kételyek kínoznak – ezért faggatlak.
Hordozom magamban törékeny másod;
naponta összetörsz, s én összeraklak.
Olyan közel vagy, mint fényhez az árnyék,
amilyent fák vetnek partján a víznek;
szétragyognám: Ó, zengő habbá válnék,
felhők és kövek nagy folyókra visznek…
