Hadnagy József: Az úton, haza
– Nagy bajban vagyok…–
e szavakkal fogadott
édesapám, aki sosem
érezte bajban magát:
Isten társaságában
jött, ment, járkált
a tizenhárom gyerekkel
szegélyezett,
maga-törte úton.
Egészséges volt,
s időnként boldognak
látszott: azt hittem,
vastag talpú cipőjében
az ezeréves birodalomig
elgyalogol, át a hétéves
antikrisztusi korszakon.
Nevetett kezében a dikics,
a falcang, a kalapács,
a harapófogó,
táncolt az ár és a tű
a szakadt cipő fölött,
s a reszelő úgy sétált
a körülvágott talp-élen,
mint legény a korzón.
Csodálkoztam is sokat
e dolgon… Hazafelé
jövet almát vásárolt,
hogy mi, eléje futó gyerekek,
legyen mit kihalásszunk
a szerszámostáskából.
Ezek s hasonlók jutnak
eszembe most, amikor
látom őt újra: csontra,
bőrre fogyva fekszik
a „fiúk szobájában”
az ágyon –,
amelyen született
első nagyralátó álmom.
Megrendülve nézem
a halál árnyékát
arcán, karján, kezén –
egészen betakarja…
Kérdezek, de mintha
deszkát dobnék tutajnak
gyors folyóba,
a szó elsodródik valahova,
vagy elakad
egy sűrű bokorban
valahol a torkomban.
Mindketten tehetetlenül
nézzük a közöttünk feketéllő
folyót, s én kérdezem megint:
– Édesapám, vannak-e fájdalmai?
– Nincsenek – válaszolja végre –,
ez rosszabb, mint a fájdalom.
(Most sem értem, hogy lehet…)
Három év múlva megnyílik:
– Nagyszerű állapot ez:
nincs semmi kísértésem,
addig volt nehéz, amíg
gyötrelmek szekerén
bolyongtam elveszetten
a vacogtató űrben.
Esthajnalcsillag ragyog
szemén, csillagkoszorú
a fején, arca felhőtlen ég,
a halál árnyéka eltűnt,
kiszökött az ablakon.
„Szabad lettem, vigyed Halál,
tied a testem, enyém a lelkem,
csak hazaérjek… még ez egyszer” –
dúdolja végig, az úton,
az öregotthonból – haza.
Advent volt, az öröm hava…
