2024. july 1., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Néha négy évtized szinte észrevétlenül illan el, de ami a tengernyi élmény után marad, abból az örök fiatalság forrása fakadhat. Varga Gyula és párja, Ottilia Hédi közös élete is ezt példázza. Egy magyar nótákkal átitatott térben láttam először a táncos lábú úriembert és a kislányosan üde, szép arcú asszonyt, aztán másodszor is ott találkoztunk, harmadszorra pedig már biztos voltam benne, hogy, ha megengedik, megírom a történetüket.

A tágas tömbházlakásban minden a nyugalomról, harmóniáról árulkodik. Gyula saját minibirodalmában több rádió sorakozik az ágy mellett, a falon fehér-fekete és színes képek a múlt és a jövő legfontosabb szereplőiről. Az erkélyen futónövények ígérnek nyárára újabb oázist, a citromfa gyümölcse most is megcsodálható. A nappaliban rajzolódnak ki előttem az egykori pillanatképek, legelőször a mindent eldöntő találkozásé.

– A kettőnk története úgy kezdődött, hogy szabadságon voltam, és hazamentem Berekeresztúrra édesanyámhoz – vágott a házigazda az események közepébe. – Egyszer, miközben kapálgattam a 30 ár kertünkben, azt mondtam neki, hogy jövök vissza Vásárhelyre. Erre ő azt felelte, hogy „fiam, Vásárhelyre nem engedlek vissza, de a nővéredhez, Kovásznára mehetsz”. Egy csütörtöki napon meg is érkeztem a nővéremhez, ő pedig pénteken tudtomra adta, hogy másnap kicsengetési ünnepségre hivatalos, két kolléganője végez az esti tagozaton. Kértem, hogy mutassa meg a ballagási kártyákat, és mikor megnéztem, azt mondtam magamban, hogy nekem nincs mit keresnem az ünnepségen, hiszen ezek a lányok még olyan fiatalok. Másnap aztán mégis a nővéremmel tartottam. Két szál szegfűt vittem, az egyiket odaadtam az egyik lánynak, a másikat Hédikének. Amikor ő megpuszilt, már tudtam, hogy „Gyula, neked itt véged van”. Egészen új volt ez az érzés, pedig iskolás koromtól sok lány közelében megfordultam, ugyanis mindig szerettem táncolni, bálokba és táncversenyekre is jártam. A ballagási ünnepség után még maradtam pár napot Kovásznán, a bankettre is marasztaltak, és én nem tiltakoztam. Az elkövetkezőkben egyszer, kétszer, tízszer még elmentem Kovásznára, hol vonattal, hol busszal, hol autóstoppal, így kezdett egyre komolyabbra fordulni Hédivel a kapcsolatom. 

Az udvarlási időszak egyik kiemelkedő mozzanata az volt – tudom meg a következő percekben –, amikor Gyula úgy elaludt a Sepsiszentgyörgyig tervezett vonatozás alatt, hogy ahelyett, hogy délután 5 órakor leszállt volna az úti célnál, hogy átülhessen a kovásznai járatra, éjjel 11 órakor ébredt meg, mégpedig Brassóban. Onnan próbált a késői órában alkalmival a kedveséhez eljutni, és ennek érdekében még a vasúti sorompó leengedésére is megkérte a szolgálatos baktert, hogy a várakozó autók közül valamelyik felvegye. 

– Éjjel 1-2 óra körül érkeztem meg Hédikéékhez. Sokáig vártak rám, de akkor már le voltak feküdve. Valahogy bemásztam a kapun, és szépen lefeküdtem a nyári konyhában. Másnap reggel aztán nagy volt a meglepetés és az öröm, hogy „Gyula ott alszik a konyhában”. Idővel a szüleink is összeismerkedtek. Nekem akkoriban kvártélyosaim is voltak, az egyik szobában két fiú, a másikban egy lány és egy fiú. A jövendő anyósomék kérésére megkértem az albérlőket, hogy keressenek másol lakást, egyedül a Hegedűs Lajos nevű fiúhoz ragaszkodtam még egy darabig, az nagyon rendes volt – fűzi tovább Gyula a cselekményszálakat.

A lánykérésnek is megvan a maga egyedi története, a vőlegényjelölt ugyanis kölcsönadta a választottjának szóló karikagyűrűt a bentlakó lánynak, az Udvarhelyről származó Katikának, akinek egyedülálló édesanyaként hasznos fegyver volt akkoriban az elköteleződés jele a világ előítéleteivel szemben. Az eljegyzésre kijelölt vasárnap délelőttön Gyula szorongva várta a kvártélyos érkezését, akit a menyasszony szülei megelőztek, sőt még látták is stoppolni útban Vásárhely felé, és utólag fel is ismerték, de végül minden – az újdonsült ara ujjára szánt gyűrű is – a helyére került. 

– Június 16-án ismertem meg Hédikét, október 11-én megtartottuk a polgári esküvőt, 23-án pedig a lakodalmat a kézdivásárhelyi Bujdosóban. Nagy esküvő volt. A vásárhelyi cimboráim közül is eljött egy csapat, és az egyik barátom annyira szerelmes lett Hédi egyik kolléganőjébe, hogy a következő év márciusában ők is egybekeltek, és azóta is együtt vannak – meséli Gyula, majd a közös évtizedek mozaikdarabkái villannak fel egymás után: a bálványosi és kovásznai szilveszterek, a félixfürdői és tengerparti üdülések, a Hédiék szüleinél töltött gelencei nyarak, amikor a fiatal férj kivehette a részét a mezőgazdasági munkából, amit mindig annyira szeretett. 

– A hétköznapokon legtöbbször egyenesen hazajöttem a munkából, és aztán mentünk a Víkendtelepre, ahol minden üzemnek, gyárnak saját hétvégi háza volt. Én a Metalotehnicában dolgoztam, Hédi a Mobexnél. A víkendházaknál „sütkéreztünk”, pingpongoztunk, sakkoztunk, kártyáztunk, fociztunk – sorolja vendéglátóm a kedvenc programokat. Házassága alappillére, hogy mindig összetartottak, egyet akartak Hédivel – teszi hozzá –, ha pedig éppen nem is voltak egy helyen, tájékoztatta feleségét a hollétéről, és abban az állapotban tért hozzá haza, ahogy otthonról elment. Huzamosabb időt csak 1996-ban töltöttek külön, amikor Gyula, munka nélkül maradva, egy ideig Magyarországon dolgozott.

A házaspár két gyereket nevelt fel, Hédinek az első házasságából származó kislányát – egyébként Gyula is a második „igenben” találta meg a boldogságot – és a közös fiúgyermeket. Mindketten megajándékozták őket egy-egy unokával, Hédi lánya egy kisfiúval, a fiuk egy kislánnyal. A legfiatalabb családtagok, úgy tűnik, megörökölték Gyula ritmusérzékét.

– Amikor itt vannak, csak teszi fel nekik a zenét, ők pedig úgy rázzák a lábukat, mint tata – mosolyog Hédi tekintete. A nyugdíjas évek kapcsán az is kiderül, hogy a fiatalos nagymama nagy természetjáró, szeret gombászni és egyéb erdei, mezei kincseket gyűjtögetni.

– Olyankor nem fáj a lábam – jegyzi meg, és arca újra csupa derű. Házasságában sok egyéb mellett a természetszeretet is egy összekötő kapocs.

– Nekem minden évszak szép – veszi át újra a szót Gyula –, abban is gyönyörködni tudok, amikor a fenyvesben vihar tombol, és a fák a földig hajolnak. Sokat bicikliztem Szovátáig, Sóváradig vagy Nyárádszeredába, fel Keresztúrig, és olyankor élveztem a nagy esőket, amikor a kocsik meg kellett álljanak, én pedig továbbhaladhattam. 

A családfő nemsokára azt is elárulja, hogy párja halászni is szeret, az is előfordult, hogy egy perc alatt három halat fogott. Közös szórakozásuk még a színházba járás, valamint a bálok és az egyéb táncos mulatságok látogatása, ahova rendszerint nagy baráti társaság várja őket. Hisznek a barátság megtartó erejében és az égi gondviselésben, ennek megtapasztalásáról is vannak történeteik. Egyszer például Gelencéről jövet a vonaton néhány fiatal ellopta Gyula csomagját – az anyósék küldte ízletes kolbászt –, a dédai állomáson tűntek el a pakkal, és amikor a megkárosított leszállt a lopott holmija után, a mozdonyfüstben, -gőzben nem vette észre, hogy egy szerelvény közeledik feléje. A kiabálásból és a sínek rezgéséből tudatosult benne a veszély, amit végül sikerült elkerülnie.

– Abban a pillanatban, amikor ez megtörtént, borzasztó gyomorideg lett úrrá rajtam, megéreztem a bajt – jegyzi meg az eset kapcsán Hédi, aki osztja férje véleményét, miszerint minden lépésüket a Jóisten irányította. Családjuk mellett mindennapi áldásaik közé tartozik a fiuknál, Jedden élő 16 éves, okos, gyönyörű kutya, Diamond és Frici cica, Hédi megannyi tombolanyereménye – köztük egy kenyérpirító, amit éppen akkor kaptak, amikor a régi elromlott –, de leginkább a mögöttük húzódó és az előttük álló nagybetűs idő. Az, amit igazi kincsként óvnak, gyümölcsöztetnek ünnep táján és a hétköznapokon.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató