Ilyenkor, évvedlőben egyre gyakrabban nézünk a lábunk mögé, számlálgatjuk, rendszerezzük a megtett és elmulasztott lépéseket. Nemcsak a sajátjainkat, szűkebb, tágabb környezetünk lábnyomait is legalább akkora érdeklődéssel tanulmányozzuk, szóban, tárgyban méltatjuk vagy szótlanul elmarasztaljuk.
Ilyenkor, évvedlőben egyre gyakrabban nézünk a lábunk mögé, számlálgatjuk, rendszerezzük a megtett és elmulasztott lépéseket. Nemcsak a sajátjainkat, szűkebb, tágabb környezetünk lábnyomait is legalább akkora érdeklődéssel tanulmányozzuk, szóban, tárgyban méltatjuk vagy szótlanul elmarasztaljuk. Az esztendőzárás előtti hetek hangulatához jobban illik a zengő dicséret – ha van kit és van miért, de alany és ok mindig kerül –, mint a dörgedelmes letolás. Vannak viszont helyzetek, amelyeket még ünnepvárás idején sem lehet mellőzni. Ilyen például a romániai középiskolásokra jellemző gyűjtőszenvedély. Nem karácsonyi képesla-pokból vagy szalvétákból – tisztelet a kivételeknek, de hol van már az az idő? –, még csak nem is mobiltelefonlogókból vagy csengőhangokból raktároz el magának év végére egy kollekciónyit a kilenc-tizenkettedikesek jelentős része, hanem órákból. Régebbiekből – két-három hónapja „szerzettekből” – és újabbakból, amelyekben egy a közös: sohasem fognak csengetni, ébreszteni, hiszen egytől egyig lyukasak. A tanfelügyelőség adatai szerint a Maros megyei diákok az első félévben több mint 100 ezer ilyen – igazolatlan hiányzásban konkretizálódó – órát tettek magukévá. Pedig pár évvel ezelőtt, amikor törvény született az iskolakerülés pénzbeli következményeiről – az a diák, aki egy félévben legtöbb tízszer hiányzik igazolatlanul, a családi pótlék 20 százalékát, aki hússzor, az 50 százalékát veszíti el, ha pedig még ennél is „lógósabbnak” bizonyul, három hónapra hagyja támogatás nélkül családját –, sokan azt gondolták, hogy az aggasztó méreteket öltő jelenség legyőzetik. Valamennyire valóban csökkent az igazolatlan hiányzások száma a törvény életbe lépése után, de úgy tűnik, olyan nagyon mégsem hatotta meg az érintett fiatalokat, pláne a módosabbját, akiknek amúgy sem járt a pótlék. Most újabb „mentőötlet” körvonalazódik a „tanóra-szuvasodások” ellen, ezúttal nem büntetés formájában, hanem az osztályfőnökök válságkommunikációs képességeinek fejlesztése által. Az osztályokért felelő pedagógusoknak továbbképzőkön kell majd részt venniük, amelyeken megtanulhatják, hogyan is kell bánni a
„problémásabb” tinikkel, és hogyan lehet az „osziórát” a lógások csökkentésének szolgálatába állítani. Nem rossz elképzelés, de a diákjaikkal igazi kapcsolatot létesített pedagógusok ezt tanfolyamok nélkül is tudják és alkalmazzák. Ahogy az sem titok számukra, hogy a lógások miértje legtöbbször az első és nem a második otthonban keresendő.
