2024. november 28., Thursday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Rendszerint 9 óra előtt érkeztek a buszmegállóba.

A kerek arcú, szemüveges kislány legtöbbször nyugtalannak látszott, bele-belekapaszkodott a magas, ősz hajú asszony karjába, és minden erejével igyekezett maga után húzni, mint valami végtelen hosszúnak hitt kötelet. Az asszony ritkán mozdult meg, inkább csak szelíd tekintetével csitította a gyereket.

– Nem megyünk most haza. Az iskolába megyünk – mondogatta halkan, de a leányka hajthatatlannak tűnt. Végre aztán megjött a busz, az asszony feltuszkolta a kicsi, puha testet a jármű lépcsőjén. A gyerek hirtelen engedelmessé vált, mint aki tudja, hogy innen már nincs visszaút. A felnőtt arcán is ellazultak a vonások. Újra csatát nyert, és ez a felszabadító érzés erősebb volt, mint a bizonyosság, hogy másnap újra meg kell küzdenie azzal, aki számára a legfontosabb.

– Nem szívesen mesélek magunkról – szögezte le hetekkel később, amikor végre beleegyezett a beszélgetésbe. – Amit a kívülálló lát, az egészen más, mint amit mi nap mint nap megélünk az unokámmal. Árad belőle a szeretet, többet kaptam tőle, mint eddig bárkitől, aki viszont nem ismer minket, azt hiheti, csak kínlódás vele az élet. 

Hirtelen elhallgatott. Egy kérdéssel próbáltam továbbvinni a társalgást.

– Hány éves a kislány? 

– Nyolc múlt. De csak az ősszel kezdtük az iskolát, azelőtt én foglalkoztam vele otthon. Időnként egy fejlesztő központba is el-elvittem. Rendszeresen kellett volna járnunk, de nehezen fogadja el mások közelségét, csak velem érzi igazán biztonságban magát. Pedig a központban mindenki kedves és türelmes volt vele, mégsem tudták megtalálni hozzá a kulcsot.

– Mikor vette észre, hogy az unokája nem úgy fejlődik, mint a korosztályabeliek? – tettem fel a jó ideje fontolgatott kérdést.

– Elég hamar. Amikor hazahoztuk a szülészetről, éjszakákon át sírt, hiába vette fel a lányom a kiságyból, és sétált vele órákat, nem tudta megnyugtatni. Ezen, persze, nem lepődtünk meg túlságosan, azt mondtuk, az átlagosnál görcsösebb, nyűgösebb, de majd elnövi. Pár hét múlva azonban feltűnt, hogy nem reagál a külvilágra, nem követi a kezünk mozgását, a zörgő sem érdekli. Kezdetben azt gondoltuk, a hallásával van baj, de a kivizsgálások során kiderült, hogy egész másról van szó. Nem szeretem a szellemi fogyaték kifejezést, nem is szoktam használni, inkább úgy mondanám, hogy ő egy egész más világban él, mint a vele egykorú gyermekek. 

Újra csend telepedett ránk. Pár percbe telt, mire beszélgetőtársam erőt vett magán, és minden faggatásnak elejét véve folytatta:

– A lányom kapcsolata már a gyerek születése előtt gyenge lábakon állt, hogy is bírta volna meg az újabb kihívást? Amikor „szétmentek” az élettársával, meg sem lepődtem. Azt viszont sokkal nehezebben fogadtam, amikor bejelentette, hogy kapott egy angliai munkalehetőséget valamilyen takarítócégnél, és amint beszerzi a szükséges papírokat, elutazik. Csak az járt az eszemben, mi lesz ezzel a kislánnyal az anyja nélkül. De már akkor tudtam, hogy nagy baj nem lesz, hiszen itt vagyok neki én.

– Hány éves volt a kislány, amikor elment az édesanyja?

– Három. Azóta én viselem gondját. A lányom évente kétszer-háromszor jön haza, de olyankor sem tölt sok időt a gyerekkel. Pénzt viszont rendszeresen küld. Interneten szoktunk beszélgetni, és ha felmerül egy váratlan kiadás, csak szólok neki, és azonnal utalja a szükséges összeget. Meg, persze, ott van az én nyugdíjam is, így semmiben nem szenved hiányt az unokám.

– Az apja nem látogatja?

– A válásuk óta egyszer sem láttam, azt sem tudom, itt él-e még a városban. Persze, a gyermektartást sem fizeti. Amikor különváltak, mondtam a lányomnak, hogy határozott elvárásokkal kellene fellépni vele szemben, de nem hallgatott rám, nekem meg szélmalomharcra sosem volt időm, energiám. Mindegy is, a legfontosabb, hogy a kislánynak mindene megvan, ami csak kell. A gyógyszerei mellett finom ételekre, szép ruhákra, fejlesztő játékokra is telik. 

– Az iskolát sikerült megszoknia?

– Úgy ahogy. Speciális szükségletű gyermekek tanintézetébe írattam. Talán bevették volna a normál programú iskolába is, de nem akartam kitenni annak, hogy bárki csúfolkodjon vele. Nagy hátrány számára, hogy nem beszél, de én még mindig abban reménykedem, hogy ezen a téren is lesz változás. Az utóbbi években, ha észrevétlenül is, de fejlődött, sokkal magabiztosabban mozog, és a szokatlan helyzetektől sem esik már olyan könnyen pánikba, mint korábban. Az iskolában a társai között is meg tudja őrizni a nyugalmát, időnként persze ki-kitör a balhé. De ez egészséges gyermekek, sőt, felnőttek között is megtörténik, nem? – kacagta el magát az asszony beszélgetésünk óta először. Aztán újra komolyra fordította a szót. – Reggel van csak baj, amikor iskolába indulunk, és délben, mikor érte megyek. Olyankor néha az az érzésem, hogy meg sem ismer. De aztán hazamegyünk, és újra egymásra találunk. Az ölembe ültetem, és énekelek neki, azt nagyon szereti. Az a legszebb, amikor a karjával átfogja a derekam, és erősen szorít. Tudom, hogy olyankor a legboldogabb.


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató