Megint dagad a mellünk a büszkeségtől. Egy tizenhat éves csángó legény sporttörténelmi tettet hajtott végre a Brassóban zajló ifjúsági téli olimpián.
Megint dagad a mellünk a büszkeségtől. Egy tizenhat éves csángó legény sporttörténelmi tettet hajtott végre a Brassóban zajló ifjúsági téli olimpián. Nem remélt aranyat és ezüstöt korizott össze. A román média hősként mutogatja és a nemzetvédő hírcsatornákat egy cseppet sem zavarja, hogy a székelyföldön nevelkedő sportcsillag fülsértően töri az ország nyelvét. Most ő a románoknak a „mi Imre Emilünk”. Az ilyenkor szokásos miniszterelnöki gratulációt szintúgy megkapta, mint a tavalyi paralimpiai székely hős. De meglehet, néhány év múlva hálátlan árulónak titulálják, mert sportkarrierje építésére támogatóbb országot választ. Nem ő lenne az első. Hisz a mostanában magyar színekben versenyző alpesi sízőnő sem a hortobágyi pusztán nevelkedett. És az elgurult gyöngyök számbavételére az újság terjedelme nem volna elégséges. A százezres nagyságrendű új hazát – jó, ha ez az anyaország, és nem idegen beolvasztó közeg – választó szakembereket ki tartja számon. Csak az osztálytalálkozókon mérhető le a vérveszteség. Az elvándorlás felpörgésén sokat lendített a könnyített állampolgárság-szerzés. Amelynek paradox hatása, hogy a mai fiatalok nem a gazdasági nehézségekkel küszködő Magyarországról álmodoznak, hanem távolabbi országok jobb megélhetést ígérő tájain keresnek munkát, megélhetést. A szülőföld és anyaország politikusai közben egymásnak feszülve vitatkoznak az értékesnek tartott szórványmagyarok „hasznosításán”. A minapi Kárpát-medencei képviselői fórumon a nemzetstratégiai intézet vezére valami gyöngyhalász módszert emlegetett. A zárt ajtók mögül kiszivárogtatott hírek szerint a beolvadásra ítélt szórvány még menthető egyedeinek a tömbmagyar vidékekre való áttelepítéséről kortyintott ki néhány gondolatot. Lett is belőle nagy ribillió. Ugyanis némelyeket a szászok német honba való kitelepítésére emlékeztette, talán nem is alaptalanul. Kevesen mernek a területfeladás vádját vállalva érvelni is az ötlet mellett. Pedig az ötlet nem új keletű. Tőkés István teológiaprofesszor – a volt püspök EP-képviselő atyja – két évvel ezelőtt egy interjúban egy áttelepítésre szánt terület kijelölése mellett kardoskodott. Unokája, Gergely Balázs az EMNP alelnöke tegnap azt mondta, hogy nem ördögtől való gondolat a szórványközösségek tagjainak áttelepítése.
Az értékesnek vélt magyarok munkaerejének birtoklása megéri-e erdélyi létünk ritkuló sarjairól lemondani? Fölösleges volt szórványkollégiumokat létesíteni? A választ nem a politikusoktól várjuk, hanem azoktól, akik tettek is valamit ebben a misszióban. Mert a gyöngyhalászok jól tudják: a kincs megszerzésekor a kagyló elpusztul.
