Mit tesz az előrehaladott kor, én már olyan élemedett korban járok, bizony, barátaim, aki arra is emlékszik... mire is? Na igen, elfelejtettem bevenni a memóriacsillapítómat, ami legalább ilyen kínos helyzetekben józan belátásra, hallgatásra késztet.
Mit tesz az előrehaladott kor, én már olyan élemedett korban járok, bizony, barátaim, aki arra is emlékszik... mire is? Na igen, elfelejtettem bevenni a memóriacsillapítómat, ami legalább ilyen kínos helyzetekben józan belátásra, hallgatásra késztet. Hiszen más ember talán nem is tudja, volt olyan idő a mi kis városunkban, amikor csak négy patika volt az egész településen, s azok is mind egy csuorékban a főtéren (Széchenyi tér) és a Kossuth Lajos, a Deák Ferenc meg a Szentgyörgy utcában fungáltak. Egyikük tulajdonosa még polgármester is lett. Egy darabig a városban mindent az ő tetteihez mértek, s a jelenlegi polgármester, aki szívsebészből lett szívtelen, az is folyton hozzá akarja magát hasonlítani. Csipeszkedik, mint Hüvelyk Matyi az Óriás csizmájához.
Na de nem az ő kisebbítésére született ez az írás, hanem azért, mert emlékezni vélek azokra az időkre, melyek már az én korszakomban történtek volt 1947 és 1990 között, amikor a polgár pontosan informálva volt arról az újság által vagy a patikák ajtajára kifüggesztett hirdetmények révén, hogy melyek a szolgálatos patikák hétvégén, hosszabb hétvégeken, országos hacacárék idején. Így elég volt egy gyógyszertárhoz elmennünk, hogy megtudjuk, hová forduljunk a következő lépésben. Valamiféle ilyen felirat hajbókolt előttünk: a legközelebbi nyitva tartó/szolgálatos gyógyszertár, az x-ik számú az y utcában/téren. Igaz, ez a szocializmusban volt, és jóval kevesebb gyógyszertár állott a beteg ember rendelkezésére. Na meg aztán nagy könnyebbség volt, hogy valamennyi egyetlen kézben, a mindenható államéban összpontosult, a szolgálatosságot a Gyógyszerforgalmi Központ (műnyelven Centrofarm) osztotta/sorsolta ki talán hónapokkal korábban. Az is tény viszont, hogy ez a szolgáltatási rendszer korántsem az államszocializmus találmánya volt, azt még az emberarcú kisvárosi kapitalizmus zsarnokoskodása alatt találták ki, és onnan vette át a mindent elnyelő nagy emberi vívmány, a „dolgozók” korlátlan és kontrollálhatatlan hatalma.
Abban a régi világban Marosvásárhelyen egy-egy gyógyszertár két hónapig volt éjjeli és szünnapi szolgálatban, persze egyebekben a megállapított, az üzletek közötti megegyezés alapján rendes órarenddel működött, de a két hónap az két hónapot jelentett, nem lehetett sumákolni, mert mindig akadt orvos, aki nem átallott sürgősen felírni a betegnek gyógyszert – éjnek évadján is kijött a pácienshez –, azt pedig ajánlatos volt haladéktalanul kiváltani. Életeket menthetett vagy fájdalmat enyhített, lábadozást rövidített le.
Ám de amióta eljött az emberi vállalkozások korlátlan szabadsága, és minden utcasarkon, épületben, egykori üzletházban (komplexumban) megnyitható egy vagy több patika, azóta sajnos sehol sem adják tudtára a vásárlónak (hogy beteg hozzátartozót most ne is említsünk), rendkívüli esetekben, időkben, ünnepnapokon hol és melyik a szolgálatos intézmény. Csak nem képzeli, uram, szinte hallom a közgazdaságilag vezérelt elme háborgását – , hogy pont a konkurenciához fogom irányítani a vásárlót, amikor én szabadnapos vagyok?! Várjon a vásárló! Arra persze gondolni sem lehet, hogy bemenjen, nyisson, hiszen a gyógyszerészek magánélete a magánélet sérthetetlensége c. jogi elv védelme alatt áll.
De miután több gyógyszertári hálózat is működik egy városban, melyek még hűségkártyával (törzsvásárlói kártyával) is jutalmazzák a szorgalmasan betegeskedőket, elvárható lenne, hogy bár a hálózaton belül tudósítsák a vásárlót a legközelebbi, az egyetlen működő patika hollétéről. Ezzel tetemes kétségbeesett szaladgálástól menthetik meg az ügyfelet, aki ezek után nem ritkán szívpanaszokkal huppan le a fotelbe, a beteg mellett virrasztó szolgálatba, végül ő is gyógyszerhez folyamodik, ami történetesen nincs, tehát valaki nyakába veszi a várost, keresi azt a ritka gyógyszerpontot, ahol mégis… és da capo al fine.
