Gyógyír a gyógyíthatatlanok számára

Múlt héten, a Business Szálló konferenciatermében tartották a Palliatív Kezelések XVI. Országos Konferenciáját, melyet első alkalommal szerveztek meg Marosvásárhelyen azzal a szándékkal, hogy az orvosi egyetemi központot is bevonják az országos és nemzetközi palliatív és hospice hálózat felépítésébe.

Amint a brassói székhelyű központ elnöke, Malina Dumitrescu ismertette, a palliatív ellátás a gyógyíthatatlan, illetve a krónikus betegek teljes körű ellátása. A fájdalomcsillapítás mellett a tünet-együttes enyhítése, a szociális és lelki problémák felvállalása a cél, mindez a beteg, a család és a közösség együttműködését feltételezi, a legalapvetőbb otthoni, illetve kórházi gondoskodást a beteg szükségleteinek kielégítésében. A hospice ellátás a személyre vonatkozik, akinek testi, érzelmi, szociális és lelki szükségletét hivatott kielégíteni. Az élete végéhez közeledő beteggel és szeretteivel otthonukban, nappali szanatóriumban vagy a hospice fekvőbe-tegosztályán foglalkoznak. A személyzet és az önkéntesek multidiszciplináris csapatot alkotva nyújtanak olyan gondoskodást, amely kielégíti a beteg igényeit, megfelel akaratának, a fájdalom megszüntetésére törekszik, ugyanakkor a beteg méltóságának, békéjének és nyugalmának megőrzését szolgálja. Egyes országokban megkülönböztetik a hospice és a palliatív ellátást, másutt viszont a két kifejezés ugyanazt fedi. A különbség a két forma között az intézményi háttérből adódik: a palliatív osztály kórházi osztályt fed, a hospice egy önálló egységet.

 

Tizennyolc megyében egyáltalán nincs

Dr. Daniela Moşoiu előadótanár, a brassói palliatív központ életre hívója kifejtette, a palliatív kezelés célja a lehető legmagasabb életminőség megőrzése a halál pillanatáig. Az 1992-ben létesített brassói Reménység Háza az egészségügyi rendszer hiányosságait pótolja, évente kétezer gyógyíthatatlan beteget szolgál ki. Ezt részben közpénzekből, részben magánfinanszírozásból, közösségi adományokból, nemzetközi projektek, illetve önkéntesség révén működtetik. Kérdésünkre, hogy a brassóin kívül milyen pozitív példákat említene, az országos fejlesztési igazgató a Iaşi megyeit ismertette – ahol négyszáz állami vagy magánszférában működtetett ágy áll a gyógyíthatatlan betegek rendelkezésére –, azt követi Temesvár, ahol a brassóihoz hasonlóan önálló központként működik, és Nagyvárad az otthoni beteggondozással. Ugyanakkor tizennyolc megyében egyáltalán nem létezik ilyen jellegű szolgáltatás. Mint hangsúlyozta, legkevesebb egy év szükséges a megfelelő csapat létrehozására, a hasonló kezdeményezés hiányát tapasztalták Marosvásárhelyen, annak ellenére, hogy itt adottak a lehetőségek. 

 

Világbanki finanszírozással létesíthetők

Mint jelezte, életkortól függetlenül évente országszerte 150.000 személy szorulna ilyen jellegű kezelésre. Ennek a nyugati országokban működő és hasznos rendszernek az életbeültetésére a politikai akarat körvonalazódni látszik. Az országos egészségügyi reform 2015–2020 közötti megvalósításához a Világbank 338 millió euróval járul hozzá, ebből 12 millió eurót az országos palliatív hálózat kialakítására szánnak. A fenntartásukról azonban már a központoknak kell gondoskodniuk. Az Egészségügyi Minisztérium és a Világbank által aláírt szerződés értelmében 29 megyében alakítanak ki palliatív kezelési központokat, ez legkevesebb negyvenkilenc köz-, magán-, illetve karitatív szolgáltatás létesítését jelenti. A világbanki projekt révén öt év alatt 60%-os országos lefedettséget szeretnének megvalósítani az eddig létező kevesebb mint nyolcszázalékos helyett.

 Maros megyét a gyermekonkológiára szakosodott dr. Despina Baghiu egyetemi előadótanár, illetve dr. Monica Tarcea, a MOGYE dékánja képviselte. Despina Baghiu előadótanár munkáját a palliatív kezelés helyi népszerűsítésének elismeréseként oklevéllel jutalmazta az országos egyesület vezetősége. Amint beszédében hangsúlyozta, nem egyszerű kezelőorvosból palliatív orvossá válni, ahhoz lélekben is meg kell nyílni. 

„A gyógyíthatatlan beteg számára igazi gyógyír a palliatív kezelés” – fejtette ki az előadótanár. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen 2006-tól választható tantárgyként az általános orvosi kar harmadik évétől elsajátítható a palliatív kezelés, bár szerinte ezt egyetem utáni szakosodásként kellene kezelni, egy orvos ugyanis nincs felkészülve a hasonló szolgáltatások nyújtására. 

 

Reménységház

Amint az értekezések során elhangzott, a iaşi-i orvosi egyetemen két kreditpontos kötelező tantárgyként oktatják a gyógyíthatatlan betegek kezelésének tudományát. A Maros megyében egyelőre még gyerekcipőben járó palliatív kezelés kapcsán elhangzott, hogy csupán az onkológián van egy szoba, ahol a végső stádiumban lévő betegeket kezelik – közelségük azonban etikátlan a többi beteggel szemben –, illetve egy helyi magánkórházban néhány ágy igencsak magas díjszabással. Amint az előadók kifejtették, nemzetközi szinten természetes ez a szolgáltatás, ugyanis nem csupán a haldokló beteg ellátására korlátozódik, hanem bármilyen gyógyíthatatlan, krónikus betegség felismerésekor megkezdett orvosi tevékenységet jelent. A fájdalomcsillapítás és más kínzó tünetek enyhítése mellett a betegellátás fizikai, pszichológiai és lelki oldalát jelenti, egy olyan támogató rendszer biztosítását, amely segíti a beteget, hogy a halál pillanatáig a lehetőségek szerint aktívan élhessen, ugyanakkor a családot is, hogy a betegség és 

a gyász idején megbirkózzanak a nehézségekkel. Ennek érdekében olyan csapat kell együtt dolgozzon, amelynek összetételében orvos, pszichológus, szociális gondozó, lelkész és önkéntes is segédkezik.

A brassói központ életrehívója, dr. Daniela Moşoiu előadótanár kifejtette, hogy a palliatív központ a kezeltek számára nem azonos a haldoklók épületével. Mint kiemelte, az általuk Reménység Házának keresztelt központba a betegek a gyógyulás reménységével érkeznek, „mert a remény szikrájának mindig kell léteznie.”