Gyakran játszották el, hogy testvérek, és tulajdonképpen úgy is érezték. Zsóka legalábbis szerette ebbe beleélni magát, Enikő lazábban állt a kettejük kapcsolatához.
– Eni a senkihez sem tartozók szabadságával szemlélte mindig a világot – idézte fel barátnője legjellegzetesebb vonását 27 éves beszélgetőtársam. – Talán ez tette annyira különlegessé számomra és mások számára is. Olyan volt, mint a víz felszínén lebegő tavirózsák a Maros-parti csónakázóban. Könnyed, légies és látszólag gyökértelen.
– Hány évesen ismerkedtetek meg? – kérdeztem.
– Egészen kiskorunkban, amikor még óvodába sem jártunk. Közös udvaron laktunk Enikő nagymamájával, aki egyedül nevelte egyetlen unokáját. Hároméves volt Eni, amikor a szülei elváltak. Az apja valami zűrös ügy miatt börtönbe került, az anyja pedig meg sem állt Spanyolországig az új élettársával. Az anyai nagyanyja vette magához Enikőt. A szüleim nagyon a szívükön viselték a kettejük sorsát, és szinte családtagként bántak a kicsi szomszédlánnyal. Legtöbbször nálunk ebédelt, vacsorázott, délutánonként együtt játszottunk, és a családi sétákra, cukrászdába, bábszínházba, nyáron a Víkendtelepre is rendszeresen magunkkal vittük. Mindig vágytam egy testvérre, így sosem volt bennem féltékenység anyuék kettéosztott figyelme, törődése miatt. Ha ruhát, cipőt mentünk vásárolni, mindig kértem, hogy Eni is jöhessen velünk, és persze neki is vettünk mindent, amit nekem, mégpedig ugyanolyant. Olyanok lettünk lassan, mint az egypetéjű ikrek, sokan még az arcvonásainkon is felfedezték az – amúgy nem létező – hasonlóságot. Enikő hálás volt mindenért, de sosem viselkedett alárendeltként, nem titkolta, ha valami nem tetszett neki, vagy ha egy bizonyos dologról más volt a véleménye. Tiniként aztán még szorosabb lett a kettőnk közti szövetség, mindenhova együtt jártunk, együtt bolondítottuk a fiúkat, és – mivel mindketten írtunk naplót – a legnagyobb titkainkat is felolvastuk egymásnak. Biztos voltam benne, hogy ez egy életre szóló, tökéletes barátság, amit nem kezdhet ki semmilyen külső tényező.
– Sosem veszekedtetek? – szóltam közbe.
– Kisebb-nagyobb összezörrenéseink kiskorunktól előfordultak, de kinél nem? Nem tagadom, legtöbbször én kaptam fel a vizet, és mindig olyankor, ha úgy éreztem, hogy valamelyik osztálytársunk „elszeretgeti” tőlem Enit. Így visszagondolva be kell látnom, hogy hordoztam magamban egy rejtett birtoklási vágyat, és ez kívülről olyannak tűnhetett, mintha a legjobb barátnőmet a kedvenc Barbie babámnak tekintettem volna. Ezt persze Enikő nem tűrte, így időnként látványosan elpártolt tőlem.
– A szülei közben nem léptek be újra a képbe? – próbáltam találkoztatni az időszálakat.
– Nem, teljesen megszakadt velük a kapcsolata, kamaszkorára pedig végképp rokoni támogatás nélkül maradt. Tizennégy éves volt, amikor a nagymamájánál jelentkeztek a demencia első tünetei, attól kezdve anyuék még nagyobb odaadással fordultak feléje, és persze az idős asszonyt is segítették, amivel csak tudták. A nagymama eltávozása után Eni – már majdnem nagykorúként – egészen a családunk részévé vált. Hozzánk is költözött, miután a lakásukba betelepedett a mamája iszákos testvére, akivel Enikő nem akart egy fedél alatt élni. De úgy tűnt, így sem elégedett a helyzetével, egyre több jelét adta annak, hogy próbál kiszabadulni a meleg fészekből, amibe befogadtuk.
– Miből következtettél erre?
– Néha ingerülten válaszolt a szüleim kérdéseire, amikor a hogylétéről vagy a jövőbeli terveiről érdeklődtek, és velem is egyre elutasítóbb lett, volt, mikor valósággal levegőnek nézett. Óvodáskorunktól a középiskola végéig ugyanabba a tanintézetbe jártunk, ugyanahhoz a közösséghez tartoztunk, legtöbbször még egy padban is ültünk, és számomra természetes volt, hogy az egyetemi életbe is együtt kóstoljunk bele. Enikő azonban már a tizenkettedik osztály elején kijelentette, hogy meg sem próbálja az érettségit, inkább megkeresi az anyját az interneten, és kimegy hozzá Spanyolországba. Hónapokig böngészte a közösségi oldalakat, hogy rátaláljon, de helyette valami külföldi „pali” került az útjába, akibe egészen belehabarodott, és még abban az évben le is lépett vele. Sajnos nem üres kézzel távozott, anyuék évek óta gyűjtögetett pénzét vitte magával „útiköltségként”. A szüleimet sokkolta a felismerés, hogy akinek szinte másfél évtizedig gondját viselték, egyik pillanatról a másikra kirabolja őket. Nem akartak a hatóságokhoz fordulni, de leszögezték, hogy Enikőnek nincs több keresnivalója a házukban.
– Téged hogyan érintett a barátnőd tette?
– Teljesen magam alatt voltam, és titokban a családomban kerestem a hibát. Talán ezért is tudtam gondolkozás nélkül visszafogadni Enikőt, amikor pár év múlva váratlanul felhívott. Egy megtört ember bűnbánatát olvastam ki a szavaiból – átverte a külföldi „lovag”, de megérdemelte, mondta sírással küszködve, hiszen ő is becsapta a hozzá legközelebb állókat –, és megesett rajta a szívem. Megígértem, hogy amit lehet, megteszek érte. Tudtam, hogy anyuékhoz nem fordulhatok, hiszen hallani sem akarnak róla, ezért kerestem neki egy kiadó garzont, a nyaralásra félretett pénzemből kifizettem egy hónapra a bérleti díjat a garanciapénzzel együtt, aztán szóltam a megkerült barátnőmnek, aki addig kétes alakoknál húzta meg magát, bizonyára „ellenszolgáltatás” fejében, hogy jöhet. Különös volt újra találkozni Enikővel, csak a tekintete emlékeztetett arra az öntudatos, szabad teremtésre, akinek megismertem. Valami alázatos ragaszkodás áradt minden mozdulatából, miközben újra meg újra elismételte, mennyire hálás nekem. Éppen megüresedett egy takarítói állás a cégnél, ahol dolgoztam, és amikor ezt megemlítettem neki, hálásan bólogatott, hogy persze, feltétlenül jelentkezik a főnökömnél, hátha őt választja. Egy pénteki napon költözött be az új otthonába. Azon a hétvégén hegyvidéki csapatépítő programon voltam a munkatársaimmal, és kihasználtam az alkalmat, hogy beajánljam a munkaadómnak. Vasárnap este, amikor hazakerültem, és ránéztem a szándékosan otthon hagyott mobiltelefonomra, több mint tíz nem fogadott hívásom volt. A garzon tulajdonosa keresett, és mivel nem tudott elérni, egy indulatos hangüzenetben adta tudtomra, hogy az új lakó visszakérte a bérleti díjat és a garanciapénzt, vette a cókmókját, és odébbállt. Azóta semmilyen életjelet nem kaptam Enikőtől, a telefonszámon pedig, amit megadott, nem elérhető. Gyakran jut eszembe a vele töltött idő és az utolsó találkozás. Úgy gondolom, ő az az embertípus, akiből ellentétes hatást vált ki a szeretet, ez lehet minden botlásának az oka. Bármennyire hihetetlen, nincs bennem harag, csak szánalom. Egy kicsit mindkettőnket sajnálom, és a gyermekkorunkat is, amiből most már egészen kikoptak az öröm színei.
