Gyerekárnyék
2015-02-24 15:10:41
- Nagy Székely Ildikó
Alpár önként vállalta magára az árnyék szerepét. A szőke hajú, sovány fiúcska szinte észrevétlenül suhant végig minden délben az iskolaudvaron, nem is próbált csatlakozni joghurtosdobozt rugdosó vagy fociskártyát cserélő társai közé.
Alpár önként vállalta magára az árnyék szerepét. A szőke hajú, sovány fiúcska szinte észrevétlenül suhant végig minden délben az iskolaudvaron, nem is próbált csatlakozni joghurtosdobozt rugdosó vagy fociskártyát cserélő társai közé. A gyerekekre váró szülők, nagyszülők sem figyeltek fel rá, hiszen a kicsengetés utáni percekben éppen csak arra jut idő, hogy az ismerős osztálytársakhoz tartozó felnőttektől elköszönjenek, és már ott is terem előttük a csemete, lehet levenni róla az iskolatáskába gyömöszölt terheket. Meg aztán harmadik osztályra már összeszokott a társaság. Tudomásul vették, hogy jött egy új gyerek, de nem igazán tulajdonítottak jelentőséget annak, hogy a közösségnek új tagja van. Alpár először a félévi vakációban, egy osztálykiránduláson került szóba, ahonnan egyedül ő hiányzott. A szánkózás, hógolyózás utáni hangulatban arról beszélgettek a felnőttek, hogy jó lenne felkarolni azt a kisfiút, meghívhatnák magukhoz időnként leckét írni, játszani. Mindenki helyeselte az ötletet, aztán a hétköznapok zakatájában valahogy mégis elfelejtődött. Egy vidéki járatoknak fenntartott buszmegállóban találkoztam vele. Ő szólított meg, a pontos időről érdeklődött. Aztán lassan, szünetekkel megszakítva, de elindult a beszélgetés.
– Hova mész? – kérdeztem, amikor a tájékoztatást megköszönve hallgatásba burkolózott.
– A szüleimhez – válaszolta, aztán a falu nevét is elárulta. – Hétvégenként gyakran megyek hozzájuk, mert hiányoznak. Megengedik, hogy egyedül utazzam, bíznak bennem – magyarázta aztán kicsit felbátorodva.
– Nem velük laksz?
– Nem, a nagynénémnél. Régebb Brassóban éltünk, együtt volt az egész család. De jöttek a gondok, el kellett adni a lakást. Anyukám és apukám egy helyen dolgoztak, és amikor létszámcsökkentés volt a cégnél, egyszerre maradtak munka nélkül. Volt egy bankkölcsönünk, és ahhoz, hogy azt tudjuk fizetni, másoktól kértünk kölcsön pénzt. De mindig többet kellett visszaadni, mint amennyit adtak. Végül úgy felgyűltek az elmaradások, hogy túl kellett adni a lakáson. Közben megbetegedett tatám, apukámnak az édesapja. Hozzá költöztek a szüleim, engem pedig, hogy tudjak városi iskolába járni, a nénémre bíztak. Ő nagyon kedves, mindig ad zsebpénzt csokis kiflire meg mindenre, amit kérek. Csak fájnak a lábai, nem nagyon tud kijárni. Én szoktam bevásárolni neki meg a házimunkában is segítek.
– A szüleid nem szoktak bejönni Vásárhelyre, hogy lássanak?
– Ha beszélniük kell a tanító nénivel, akkor bejönnek, meg olyankor is, amikor a tatámat orvoshoz kell vinni. Máskor nemigen érnek rá, mert a tatám állandó felügyeletet igényel.
– Testvéreid vannak?
– Egy nővérem, ő már húszéves. Most a barátjánál lakik, de készül Olaszországba dolgozni. Egy ismerősünk szerzett neki munkát, egy kisgyerekre fog majd vigyázni.
– A tanulás hogy megy?
– Az az igazság, hogy Brassóban jobb tanuló voltam. Ott anyukám mindig leült velem, átnézte a leckéket. Most egyedül kell boldogulnom. A nagynéném azt mondja, ő egészen másként tanulta a matematikát és a magyart. Segítene, de nem érti ezeket az újfajta leckéket.
– Barátaid vannak?
– Nem sok. Egy-két osztálytársammal szoktam beszélgetni a szünetekben, de a többség nem barátkozik velem. Brassóban sok haverem volt, tanítás után is gyakran találkoztunk, fociztunk, bicikliztünk.
Közben megérkezett a busz. Beszélgetőtársam felnőttekhez illő komolysággal szedelőzködött.
– Na, én megyek, csókolom – mondta, miközben fél lábbal már fellépett a járműre. Helyet foglalt az egyik ablak melletti széken, de nem tekintgetett kifele. Egyenes háttal, előre nézve távolodott.
