2019. szeptember 20., péntek

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

(Folytatás május 17-i lapszámunkból)

Egy kis múlt

A Duna sok száz, ezer éve hömpölyög a környéken, Sándoregyháza lakói száznál alig több éve gyönyörködnek benne. Vagy bosszankodnak az áradásai miatt. Az ezernyolcszázhetvenes évek nagy árvizeit követően telepítették ide a bukovinai székelyek egy csoportját. Akkor rendkívül mostoha körülmények között éltek. Nemcsak új hazát és házat, hanem védőgátat is kellett építeniük. 

Magyar-szerb-bolgár együttélés


Az első telepes valamivel korábban Guran Ivan volt, aki boltot létesített, hozzá jártak a környékbeliek. Megyünk Ivánhoz! – mondogatták, és innen a ma már jó ideje használatos (1920-tól) falunév eredete. Egyébként a temető egyszerű kőkeresztjei és súlyos gránittömbjei között egy viszonylag puritán kőkereszt tanúsága szerint Ivan Guran 87 évesen hunyt el 1915-ben. Nem is álmodta volna, hogy milyen fordulatot vesz az akkor már zajló világháború, és néhány évvel később az egész falut róla nevezik el Ivanovóra. 

A statisztikák szerint a kiegyezést követően, 1868-ban összesen kétszáz bolgár, tíz német és néhány magyar élt errefelé. A kor népesedési viszonyaira jellemző, hogy egyetlen esztendő alatt tizenöt gyermek született. 1883-1885 között nyolcszázan jöttek ide új falut alapítani az árvíz által elpusztított mellé, elsősorban Andrásfalváról (az itteni római katolikusok, mert az andrásfalvi reformátusoknak Hertelendyfalva jutott) és Istensegítsről. Hozzájuk csatlakoztak az elmosott faluból elmenekültek, és így jött létre Sándoregyháza, amely a millennium évében már kétezerötszáz lakost számlált. Az új település a nevét a megalapítása után jó néhány évvel Bonnáz Sándor római katolikus püspökről kapta, aki jelentős szerepet vállalt az 1889-ben felépített templom támogatásában, így lett Sándoregyháza. Ma a falu neve megváltozott, de a helyi művelődési otthonban székelő közművelődési szervezetet Bonnáz Sándor Egyesületnek nevezik. Fő célja a hagyományápolás, a néptánc, énekek, kulturális értékek megőrzése. 

Háromnyelvű utcanévtáblák


A ma közigazgatásilag Pancsova községhez (a községközpont Pancsova város) tartozó Ivanovo (Sándoregyháza) falut a kezdetektől fogva nagyobb számban magyarok, majd bolgárok lakták. A lakosságot alkotó harmadik népcsoport, a németek a második világháborút követően Németországban, Ausztriában leltek új hazára. A migráció a továbbiakban is folytatódott Európa nyugati irányába, a statisztikák szerint 1981-ben 712 vendégmunkás került ki a faluból. Sokan nem tértek haza, ráadásul a kilencvenes évek háborús viszonyai is megtizedelték a falu lakosságát. 2002-ben 1131 lakost tartottak nyilván. Ma már megközelítőleg egy-egy harmadot alkotnak a magyarok, a bolgárok és a szerbek. Pontosabban, 2012-ben az 1053 lakosból 360 magyar, 254 bolgár, 276 szerb, míg a többi macedón, szlovák, román, német, horvát, bosnyák, néhány roma volt. Jól „megkevert” népség.

A Felső-Bánátba letelepedő bolgárokat errefelé paltyánoknak (paltyénok) nevezik. Római katolikus vallásúak, sajátos identitásúak, latin betűkkel írnak, külön népcsoportot alkotnak. Két hagyományőrző egyesületet működtetnek, neveik: 1868, illetve Ivanova-Banat. Az 1868-as évszám arra utal, hogy ebben az esztendőben küldte őket erre a vidékre a püspökük Besenova településről. Eredeti telephelyük ugyanis Óbesenyő (Besenova) és Vinga volt, és innen telepedtek le olyan vidékekre, mint Erzsébetfalva, Lukácsfalva, Módos, Kanak.  A papjuk, amennyiben nem ismeri a nyelvüket, horvátul beszél, mert azt is megértik. A saját énekeiket úgy is eléneklik a mise során. A százötven esztendőt hálaadó ünnepség keretében ünnepelték meg a hagyományos októberi Szent Vendel-búcsú alkalmával 2018-ban. Így szólt a meghívó: „1868–2018. 150 éve, hogy Ivanovára telepedtek 200 bolgár-paltyánok. Egyházközségünk nevében meghívjuk Önöket az ünnepi szentmisére, Szent Vendel napjára, 2018. október 20-án 11:00 órára. Három bolgár paltyán pap, Kalapis Matyi, Kalapis Damján és Kalapis Sztoján fog szolgálni a környező terület papjai jelenlétében.”

A falu akkor élte fénykorát, amikor százhúsz munkást foglalkoztató gombgyárat működtetett, amelynek az alapanyaga a helyben megtalálható folyami kagyló volt. Vagy még annak előtte, amikor a Monarchia idején telelőt biztosított az orosz, ukrán, osztrák hajóknak. Ma is hasznos lenne ilyesmire vállalkozni, felújítani az egykori hajótelelőt, mert lenne rá igény. A közelben csak Újvidék nyújt ilyen szolgáltatást, és bizony előfordult, hogy annyira lefagyott a Duna, hogy a hajóknak nem volt hova menekülniük, elhúzódniuk. Amúgy 1950-ben még negyven teherhajó teleltetését biztosították, majd felszámolták ezt a lehetőséget. Lett viszont villanyáram, aszfaltút és némi szocialista építkezés. Részben ennek a terméke a mai Közösségi Ház vagy az Egészségház – immár gyógyszertár nélkül. Miközben a felirat tanúsága szerint javában működik a tartományi jogalkotási, közigazgatási és nemzeti kisebbségi titkárság.

Jelenleg háromnyelvű, négyfeliratú tábla áll a falu bejáratánál. A cirill és a latin betűs szerb, valamint a bolgár Ivanovo mellett szép magyar betűkkel írja: Sándoregyháza.  A szerb-bolgár-magyar háromnyelvűséget az utcanévtáblák és az eligazító táblák biztosítják. Például: Pošta, Poštata, Posta. Vagy: Groblje, Grobuštata, Temető. De háromnyelvűek a Vajdasági, Petőfi Sándor, Proletár és egyéb utcák. Miközben  a hirdetőtáblán a kukoricát már csak szerbül árulják: Na prodaju kuča u Ivanovo. A központban elhelyezett szocreál emlékmű oszlopának két oldalán szerb és magyar a felirat:  A dicső és legyőzhetetlen Vörös Hadsereg elesett hőseinek tisztelet és hála jeléül Ivanovo lakossága. 

Ezt a „dicsőséget” már nem élhette meg a két fiatalon elhunyt testvér, amint a temetőben az egyik sír édesapjuk nem mindennapi fájdalmáról tanúskodik: „Itt fekszik két édes testvér: Márkov Márkó (szül. 1911, megh. 1928), Magyarov Józsefné szül. Márkov Agáta (szül. 1908, megh. 1930). Fölemelt emléket az édes apjuk, Márkov Gyula az ő kedves gyermekeinek.” A temető rengeteg emberi történet és egy egész településtörténet tanúja.

Római katolikusok

Római katolikus templom magyar és bolgár (paltyán) hívekkel


A falu monarchiabeli névadója, Bonnáz Sándor csanádi püspök által építtetett római katolikus templom a település mindenkori központjában található. A Trianont követően háromba szakadt csanádi püspökség bánáti részén fekszik, ahol a kényszerű helyzetben Nagybecskereken (Zrenjanin) jött létre a bánáti püspöki székhely. A másik két rész napjainkban a temesvári, illetve a szeged-csanádi püspökségeket alkotja.  A jelenlegi püspök, dr. Németh László bácskai származású, SVD szerzetes. Hívei közé tartoznak a magyarokon kívül a katolikus bolgárok (paltyánok), valamint számosan szlovákok. Jelenleg ő az elnöke a Balkáni Országok Nemzetközi Püspöki Karának, a szervezetnek Újvidék a központja. Amúgy Szerbiában, a bácskai és a bánáti részen szolgáló római katolikus magyar papok egykor részben Magyarországon, részben Horvátországban végeztek. A háborút követően Horvátország már nem vállalt képzést, ezért a többségnek Szeged nyújt lehetőséget teológiai tanulmányokra. 

A sándoregyházi egyházközség történetéről hűen beszámol a papjai által lelkiismeretesen vezetett Domus Historia, vagy tágabb léptékben a püspökség által kiadott kötet, mely hiteles adatokkal szolgál a múltról és a jelenről egyaránt. Bár ma sem nézik jó szemmel a hatóságok, ki kell mondani, le kell írni: a püspökségen belül tizenhárom római katolikus papot kegyetlenül meggyilkoltak a jugoszláv kommunisták, tízen munkatáborba kerültek, hatot bizonyíték nélkül bezártak. De vallásuk miatt a hívek is megszenvedtek, a munkatáborok és a kivégzések őket sem kerülték el. A második világháborút követően még 45 római katolikus lelkész szolgált a bánáti püspökségben, aztán 1972-ben 39, 1986-ban már csak 36. Jelenleg csupán húsz pap végez pasztorációt, közülük négyen székelykevei származásúak. Őket kiegészíti a püspök, a titkára és még egy „aktív” szerzetes – a nyugdíjas papokon kívül. Szóval, a látszatdemokrácia, a kapitalista jólétbe csomagolt jugoszláv kommunizmus igencsak megtette a hatását. Miközben nemcsak a papok száma csökkent a felére, hanem elkezdődött a templomok „halottá nyilvánítása”. Amennyiben az egyházközség képtelen fenntartani önmagát, nem tudja rendezni az egyházadót, eljutott, eljuthat oda, hogy a kegytárgyait az egyházi múzeumba menekítik, a templomot pedig lebontják. A téglák amúgy is „nagyon menőek” az építkezéseknél, főleg a sajátosan régies jelleg kiemelésére.

A Domus Historia első oldalán olvasható: „Lecturis salutem! Sándoregyháza régi neve Ivanova, majd Nagy-Györgyfalva Torontál megyei nagyközség 1869-ben telepítés útján létesült. Az első letelepültek voltak nagyobb részben bolgárok, kisebb részben magyarok és németek. 1876-ban az árvíz a községet elsöpörte, néhány évre rá az állam segítségével újra felépült. 1883-ban Bukovinából beköltözött csángókkal lett betelepítve, akik most (1899-ben) a lakosság nagyobb részét képezik. A község Nagy-Györgyfalva nevét 1890-ben Bonnaz Sándor püspök iránti hálából, ki a községnek templomot építtetett, Sándoregyházára változtatta. Lakossága 1899-ben vallás szerint: római katolikus 2140, ev. református 29, unitárius 1, nazarénus 20. Összesen 2190.”

A szöveg folytatásaként későbbi beírás: „Az 1910-iki népszámlálás szerint a lakosság vallás szerint: római katolikus 2457, görög katolikus 13, lutheránus 4, evangélikus református 44, görögkeleti 10, zsidó 2. Összesen 2530. 1923-ban van nemzetiség szerint: magyar 1129 katolikus, bolgár 701 katolikus, német 399 katolikus, horvát 9 katolikus. Összesen 2238 katolikus. 1938-ban a katolikus hívek száma már csak 2085. Káhlesz Miklós lelkész.”

Az ivanovói egyháztagok 1978-as tablóján Salamon György a világi elnök, Galambos Lajos és Damjanov Matija a gondnokok, Guran Danilo a pénztárnok, Illés Mátyás a jegyző, és további hét név. Alul feltüntetve az egyházi elnök, Both István plébános neve és az alapítás (1893) évszáma. Egy későbbi farámás tablón, amely az 1985-1991 közötti időszakra vonatkozik, a gondnoktárs már Ratkov Péra, és megjelenik a kántor neve is: Decsov Lukács. Amúgy időközben Both István plébános távozott a gyülekezet éléről, de másfél évtizedes szolgálata (1973–1988) így is a második leghosszabb a papi névsort böngészve dr. Orbán Gergely (1911–1930) után. 

Sajnos jó ideje Sándoregyházának nincs önálló lelkésze, hosszú ideig a székelykevei pap szolgált be, ám 2018 szeptemberében feléledt a remény. 

Velencei Tamás tisztelendő atya ekkor vette át a sándoregyházi egyházközséget, előtte két évig Csipák Csaba székelykevei beszolgáló pap végzett szolgálatot a faluban. Származásilag délvidéki, kikindai születésű, megelőző szolgálati helye Oroszlán volt, de sokfelé elvetette a sors és hivatása, hat földrészen megfordult. Odahaza, az akkori Szerbiában legutóbb a kilencvenes évek elején szolgált, de lehallgatták, három hónapra börtönbe zárták, és távozásra késztették a hatóságok. Ugyanazzal a kommunista módszerrel, mint annak előtte meghurcolt paptársait. Nagy tapasztalatú, széles világlátású, bölcs ember vált belőle. És bár nyilvánvalóan érzékeli az egyenlőtlenségeket, a legnagyobb problémának az elvándorlást tartja. A modern kori „aranylázat”, mert a nagyobb órabér csábítása Németországba és még számos helyre viszi dolgozni és „matracon aludni” a falu lakóinak egy részét is. Az elvándorlási láz már a polgárháború előtt is megtizedelte a falu lakosságát, ehhez csak hozzáadódtak a politikai viszonyok, vagy éppenséggel a megszerzett magyar állampolgársággal járó útlevél nyújtotta mozgásszabadság.

Sándoregyháza temploma igencsak jó állapotban van.  A templom belső falán fekete márványtábla hirdeti: „Templomunk javításához hozzájárultak: helybeli hívek, külföldi vendégmunkásaink. 2003. Isten fizesse!”

A templom előtti hirdetőtáblán kizárólag szerb nyelvű gyászjelentések sorakoznak, latin írással. A fiatalon, 43 éves korában elhunyt Lečei Ištvan – Löcsei István felesége Gabrileja, lánya Anna, fia Jožef, anyja Tereza.