2019. augusztus 18., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

(folytatás május 24-i lapszámunkból)

Az iskola története és jelene

Az iskola történetét alapításának 140. évfordulója alkalmából külön könyvben rögzítették. A keménykötésű borítón három nyelven, azaz a szerben kívül magyarul és bolgárul tüntették fel a címet, de a belső oldalakon az előszón és az igazgatónő köszöntésén kívül csak cirill vagy latin betűs szerb szöveget tanulmányozhatunk. Képekkel, tablókkal illusztrálva, amelyeken a magyar nevek sokszor szerbesített, akár cirill betűs változatban szerepelnek. A magyar szöveget Káslik Pál tanító és tanítvány utóda, Almási Piroska gondozta. A sándoregyházi iskola 1888-ban alakult, de már előtte, 1874-ben felépült egy kis iskola, amelyben 1875-től kezdődött a tanítás, három éven át zajlott, amíg el nem vitte az árvíz. Nos, innen ered az iskolatörténeti kiadvány címe. Az első világháborút követően szerb-magyar tannyelvű iskola működött, amely Sándor király nevét vette fel. Ezt váltotta fel 1941–1944 között az Állami Elemi Magyar Népi Iskola, majd különböző névhasználatot követően a Moša Pijade Általános Iskola, amely ma is Tito marsall egykori titkárának nevét viseli, 1965-től megszakítás nélkül emléket állítva a sajátos jugoszláv szocialista rendszert építő, 1980-ban elhunyt Josip Broz Titónak.

A Moša Pijade Általános Iskola a Boris Kidric és a November 29. utca sarkán áll. Homlokzatán jókora cirill betűkkel: Mosa Pijade Ivanovo (МОША ПИЈАДЕ ИВАНОВО) és az 1888-as évszám. Az iskola napjainkban korszerű, felújított épületbe várja a diákjait, oktatóit. Összesen mintegy nyolcvan tanulót az I–VIII. osztályokba, akik kivétel nélkül szerbül tanulnak, legfeljebb külön magyar- és bolgárnyelv-órát tartanak az azt igénylők számára. A diákoknak tízóraiként szolgáló kalácson és tejen kívül ebédet is adnak. Az óvoda külön épületben működik. Az út túloldalán korszerű sportbázis, salakos focipálya és kosárpalánkok várják nemcsak a tanulókat, hanem a mozgásra vágyó falubelieket is. Amúgy az iskola testvérkapcsolatot ápol a határ menti bánsági romániai településsel, a nagymértékben bolgárok által lakott Dudeştii Vechi település iskolájával. Évente eljárnak egymáshoz, felváltva töltik be a vendéglátó szerepét.

Az iskola folyosójának egyik végén két vitrinben kis népi-tárgyi kiállítás, a túloldalon szintén muzeális értékű a valamikor számolásra szolgáló, tíz sorban tíz golyót tartalmazó szerkentyű. A falon számos fénykép, emléklap, közöttük néhány magyar nyelvű. Az oklevelek szövegeiből idézek: „Emléklap Ivanovo 1868 részére az al-dunai székelyek letelepítésének 120. évfordulója alkalmából. Aláírás, pecsét.” „Emléklap a dél-bánáti Magyar Művelődési Egyesületek XXIV. szemléjén való sikeres részvételért. Aláírja a »Bonnáz Sándor« Magyar Művelődési Egyesület elnöke, Német Sándor, 2013 májusában.” „Emléklap a XIX. dél-bánáti betlehemes játékok és karácsonyi szokások találkozóján való részvételért a Moša Pijade Á.I.-Sándoregyháza Anyanyelvápoló Csoport részére. Kiadja a Szalmaszál ME elnöke Székelykevén 2015 decemberében.” A XX. találkozó helyszíne Pancsova-Hertelendyfalva, a fenti szöveghez még hozzáíródott: „és köszönet a karácsonyi örömhír megosztásáért, a közösségépítő, szeretetet sugárzó ünnepély felvállalásáért.”

Az iskolaudvaron fényképkészítésre buzdító kukucskálós, a fejnél kivágott festett lemez. Középen szerb népviseletbe öltözött pár, két oldalán pedig magyar és bolgár népviseletű legény és leány. Körülöttük a falu hangulata, templommal és házakkal, réten legelésző libákkal.

Káslik Pál tanító és tanítvány utóda, Almási Piroska az iskola előtt


Harc a magyar identitás megőrzéséért

Az anyanyelv és vele együtt a magyar identitás eltűnésére konkrét példa Éva asszony esete. Egyetlen lányt szült és nevelt fel, aki szerb férfihoz ment feleségül, egyébként családi mintára. És miután elvált és elveszítette szintén szerb édesapját, lányával együtt az anyjához költözött. Három nemzedéket képviselő egy-egy női személy él együtt egy jókora házban, miközben a magyar anyanyelv megszűnőben van, nagymama és unokája már csak szerbül értekeznek.

Káslik Pál az utolsó magyar tanító Ivanovo (Sándoregyháza) településen, aki még magyar osztályokat készíthetett fel a faluban. 1986-tól ugyanis a magyar nyelv oktatása csupán kiegészíti a szerbül folyó alapképzést. Tulajdonképpen a nagyanyja kötődik a székely alapítású településhez, ő maga Ólécen született és élte le gyermekkorát. Ma is hallja az ottani kemence pattogását, és érzi a friss kenyér illatát. A szomszédos faluból szerzett magának bolgár feleséget, Ruzsena asszonyt. Két lányuk van, Valéria és Katerina, három unokával (Vuk, Visna, Dusan), ők Pancsován laknak. Egyik lányuk helyben ápolónő, a másik „hazajár”, mert a faluban tanító. Miután elvégezte a szabadkai tanítóképzőt és megnősült, 1974-től Sándoregyházán élnek. Tehát akkortól 2013-ban bekövetkező nyugdíjazásáig Káslik Pál magyarul, később magyarra tanította a magyar gyermekeket. Felesége a vendéglátásban dolgozott, a mintegy húsz kilométerre levő Pancsovára járt be. Ma már mindketten nyugdíjasok, békében és harmóniában töltik mindennapjaikat. Nyáron az utánfutójukat traktorral lehúzatják a jó kilométernyire levő Duna-partra, a töltésen túli „szigetre”, ahol amolyan villanyáram nélküli szabad kempingezést folytatnak a falubeliek, baráti körük. Van ponyvával fedett ebédlőszoba, konyha, mosdó, sőt az erdőszélen kabinos vécé is. Aztán lehet halászni, sörözgetni, beszélgetni, igazi nyugodt napokat, heteket eltölteni az Al-Duna innenső felén. A folyón túli területet nevezik Szerbiának, az innensőt Vajdaságnak.

Káslik Pál boldog ember, semmi pénzért sem költözne el a faluból. „Megszerettem a Dunát” – összegez. Amúgy is mindig szerette az életörömöket, ennek bizonyítéka, hogy esküvőkön gitározott, énekelt Belgrádtól Pancsováig. Nemrég Bonyhádon járt, a Magyarországra, Baranyába visszatelepedő bukovinai székelyeknél, ahol egy hagyományos szalmás disznóvágás hangulatát idézte fel társaival együtt. Ő a faluban a magyar ügyek szószólója, nem véletlen hát, hogy a nemrég megalakult helyi VMSZ szervezet (Vajdasági Magyarok Szövetsége) elnöke lett. „Azért dolgozom, hogy a magyarságnak legyen jó!” – vallja. Valóban, nehéz megmaradni magyarnak ezen a vidéken, immár szórványban. Az idősebbek elhalnak, a fiatalok számosan elköltöznek, nehezebben tartják a szokásokat. A nemzeti magyar kormány igyekszik besegíteni: magyar kultúrnapokat támogat Belgrádban, és a tervek szerint a leendő sándoregyházi népház megvételét támogatja, ahol megfér egymás mellett a múltidéző múzeum és a jelent megtartó hagyományápolás. 

Kölcsönös élmény a szórványban, az elszigetelten élővel együtt lenni, meglátogatni és elbeszélgetni gondjairól és örömeiről. Őt is erősíti, hiszen ritkán adatik alkalma anyanyelvén és saját identitásáról beszélni másokkal. Így van ez Sándoregyházán is Káslik Pál vendégszeretetét élvezve. Annak ellenére, hogy az ezerfős falu harmada még magyarnak vallja magát. De az élettere már igencsak sajátos, a megmaradási esélyei hosszú távon kétségesek. Marad hát a köszönet szava: Hvala!

(Folytatjuk) 

Moša Pijade Általános Iskola