Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Egy rücsi vásáron találkoztam először a mezősámsondi Kiss Ferenccel. Férfi létére egy kézimunkasátorban magyarázott az érdeklődőknek. Meglepetésemre kiderült, hogy a kiállított darabokat nemcsak felesége, egy részüket ő maga varrta. Később alkalmam volt több vásáron is megállni a sátor előtt, ahol tűgobelin képeiket is kiállították. Bár lapunk hasábjain egy kiállítás kapcsán már beszámoltunk arról, hogy férfiként mennyire szépen kézimunkázik, mezősámsondi látogatásunk alkalmával nem hagyhattuk ki, hogy megnézzük, él-e még a varrás iránti szenvedély a Kiss családban. Kiss Rozália, a feleség, korosztályának sok asszonyához hasonlóan, már gyermekkorától kézimunkázik. Percek alatt beborítják a konyhát az írásos párnák, terítők, előkerül egy százéves száröltéses falvédő, ami még az édesanyja munkája, s néhány korábban varrt keresztszemes kézimunka is. A szövőszéken nemcsak rongyszőnyeget, székelyruha-anyagot is szőtt korábban. A varrásba annyira belejött, hogy egy idő után a mintákat is szabad kézzel ő maga rajzolta. A sámsondi templomba írásos garnitúra készült, s lányának is fehéret varrt. Az első gobelinképet a hatvanas években varrta, s a kézimunkázás iránti szenvedély a férjére is átragadt. Kiss Ferenc ma tűgobelin képeket varr, nagy türelemmel és szakértelemmel. A beszélgetés során kiderül, hogy a marosvásárhelyi faipari szakiskola első kárpitos osztályában tanulta a szakmát, s Ceauşescu Hargita megyei villáiban is cserélte a bőrhuzatot. Valójában csak a görbe tűt cserélte fel egyenesre, de azért a durvább munkához szokott férfikéznek mégsem lehet egyszerű a tűhegynyi finom öltéseket megejteni, amelyek a négyzetrácsos szövésű anyagot kitöltik.
Csúfolódtak vele, néha kikacagták, de ő azt tartja, hogy az nevet, aki a végén nevet. És ebben igazat kell adnunk neki, mert olyan tökélyre fejlesztette a tűgobelin-varrást, ami ritka még az asszonyok körében is, s faliképeit ma szívesen vásárolják.
Munka nélkül soha nem szerette tölteni az időt, s időközben rájött a kézimunkázás ízére is, ami annyira megnyugtatja az idegeket, hogy nincs szüksége sem cigarettára, sem kávéra, ha tűt vesz a kezébe. Néha feleségével versenyeztek, hogy ki halad jobban a varrással. Igaz, erősebb szemüveg kell ahhoz, hogy a pont nagyságú öltést megejtse, de az elkészült falikép kárpótolja az erőfeszítésért. A kanavászra nyomott mintákat Temesvárról szerzik be, ahol tájképeket nyomtatnak. Elmondják, hogy a munkát megosztják egymás között, a sötét színeket a feleség varrja, s ezekkel kezdik a vászon kitöltését, majd következnek a világos színek és legvégül a fehér, hogy ne piszkolódjon össze a fonál. A szálat úgy dolgozza el, hogy a hátulján is sima marad a falikép, a pontos szálfeszítés szépen kiemeli a részleteket, s a képkeret is saját gyártmány. Szeretnek vásárokba, kiállításokra járni, ahol a képeknek gazdájuk kerül. Kiss Ferenc kézügyességét a fia is örökölte, aki faragászként dolgozik.