Gondolatok a zebráról
2018-09-12 14:06:15
- Bogdán Emese
A minap, a nem tudom hányadik fekete-fehéren történő érdekes kellemetlenség után, elgondolkoztam ezen a kedves csíkos állaton, amelyet a Jóisten eredetileg lónak teremthetett, aztán meggondolta magát (mivel lehet, a ló már megvolt), visszavette a méreteket, és becsíkozta a kreatúrát.
A minap, a nem tudom hányadik fekete-fehéren történő érdekes kellemetlenség után, elgondolkoztam ezen a kedves csíkos állaton, amelyet a Jóisten eredetileg lónak teremthetett, aztán meggondolta magát (mivel lehet, a ló már megvolt), visszavette a méreteket, és becsíkozta a kreatúrát. Így keletkezhetett (gondolom) ez a fekete-fehér különlegesség, a szavannák fürge lábú zebrája. Aztán ahogy a médiában nőtt a népszerűsége, túlnőtte őshazáját, Afrikát, bekerült a cirkuszokba is, a gyerekek kedvence lett. Népszerűsége akkor érte el tetőfokát, mikor a gyalogátjárót elnevezték róla. Persze a névadó kétlábúak arra gondol(hat)tak, hogy a csíkos, fehér-fekete kontraszt felkelti az emberek figyelmét, azokét is, akik bolondul autóval kerülgetik a városközpontot (minő dőreség egy városközpontban, ahol a forgalomért felelős vezetők ellehetetlenítik a közlekedést), ám azokét is, akik rálépnek, átkelnek rajta. Na, erről a második csoportról beszélnék most (de persze nem általánosítva), mert miattuk háborgok folyton, amikor a csíkok előtt megállok, és udvariasan, mosolyogva intem a volán mögül, hogy tessék átkelni! Ám amikor az átkelési sebesség ahelyett, hogy a fürge lábú zebráéhoz igazodna (vagy legalább a szamáréhoz mondjuk), szándékosan a csigáé felé húz, az az érzésed támad, hogy (nem túlzok) az emberek szeretik ezt a két színt egyszerre, de annyira szeretik, hogy a vonzás törvénye értelmében valósággal ottragadnak rajta, s a funkciója akkor nem az átkelést, hanem inkább a sétatartózkodást szolgálja. Emellett kialakít egy olyan birtokviszonyt is, hogy „miénk itt a tér”, amihez persze egy olyan arckifejezés is társul, hogy az emberből minden udvariasság elszáll, s a volán mellett emelkedni kezd a pumpája. Erre még rájön az is, hogy kaptatóra van rajzolva néhol a csíkozás, és az is, hogy a hátad mögött néha már az édesanyádat is emlegeti a többi autós. Érdekes, hogy minél körültekintőbb, udvariasabb az ember, annál nagyobbat csalódik. Magáért beszél e megmosolyogtató pár eset. Egy hivatali épület előtt, az X utca kezdetén, ahol az emelkedő kezdődik, kicsi, rövidke a zebra, megállok, és elsősorban arra vigyázok, hogy az ablakom nehogy le legyen húzva (itt), mert ez is egy olyan hely, ahol elszabadulhatnak az indulataid, s elszalaszthatsz egypár cifrát az átkelésre vonatkozóan. Mikor a divatosan rongyos hölgyezet (a csíkokra vágott, foszladozó farmerjára értendő) megjelent, s lejátszotta jelenetét a csíkokon, eszembe jutott József Attilának az a verse, hogy: „Mikor az uccán átment a kedves/ galambok ültek a verebekhez”. Inkább erre a szép versre gondoltam, hogy el ne ordítsam magam. Az átkelés szó merő túlzás az ő esetében, mert a látványtervezet is a lassított filmkockát idézte. Ahogy elnéztem a divatos rongyos farmerében, egyik kezével biciklijét tolta, másik, feje fölé nyújtott kezében egy barna zacskós finom rétest tartott (mintha az égieknek akarná mutatni, hogy milyen édes itt lenn az élet), ugyanezen karja vállával, valamint oldalra hajlított fejével, nyakával tartotta a mobilkáját, és mérgesen telefonált (közben a finom rétessel hadonászott felfelé). Már a zebra közepén volt, mikor beharapta a rétest, de a telefonálás így is folytatódott. Szakszemmel csodáltam, mennyi koordinációt igényel egy ilyen mozgáscselekvés, hát ezt így együtt nem is lehet gyorsan csinálni, mert ez időigényes, kérem. De amikor a zebra közepén megállt, és tele szájjal beleordított a telefonba, rádudintottam egyet (nem rosszindulatból, persze, csak úgy ösztönzésképpen). Mire rongyos hölgyezet bekapta maradék rétesét, a zacskóját mentében egy erélyes mozdulattal eldobta (hogy utána is maradjon valami fehéren-feketén), még mindig félrehajtott fejjel, felhúzott vállal tartva mobilját, bárgyún rám nézett, felszabadult keze harmadik ujját az égre emelte, s ezt a mozdulatot 2-3-szor meg is ismételte. Lehet, nem is nekem mutatott szépeket, lehet, az éteren küldte a telefonjába a szép szavak aláfestéseként ezt a divatos gesztust, de akkor már (hál’istennek) elérte a járdát, és indulhattam végre.
A második látványesemény egy református templom és egy bank közti csíkokon zajlott. Mit látok? A szám tátva maradt. Egy házaspár vonul itt is a csiga gyorsaságával, elöl anyuka, kezével furcsán előre tartva a szoknyáját, utána apu, anyu kezét fogva (mintha vak volna), másik kezével húzott egy lovacskát (kicsi kerekes lovacskát). Szegény apu megháborodott, gondoltam részvéttel a volán mögött, ám mikor megpillantottam anyu szoknyája előtt a kerekes lovacska tipegő tulajdonosát, felfogtam, hogy most tanítják szülei (még tipegős korában, lovastul) az átkelésre. Eltelt egy kis idő, míg áttipegtek hármacskán, szépen harmóniában, vigyázva egymásra, én pedig ismét késztetést éreztem a kiszólásra, de a kerekes lovacskára (ő is keréken közlekedik, gondoltam) és tulajdonosára való tekintettel visszafogtam magam.
A harmadik eset már nem tudom melyik zebrán történt, mert a semmiből egyszer csak előbukkant egy kiemelkedő bringás egyéniség, és úgy átsuhant előttem a másodperc töredéke alatt, hogy bármelyik négylábú névadónak becsületére vált volna a sebessége. Miközben a lúdbőr kikezdett, hálával megköszöntem a Jóistennek s őrzőangyalaimnak, hogy velem voltak ebben a kritikus pillanatban, a reflexeimet is, s azt, hogy nem okoztam kárt senki testi épségében az ügy kapcsán. Mégis azt mondom, hogy pár kellemetlenségből nem kell elrettentő példát statuálni, akinek nem inge, az ne vegye magára, mert a minap, a legnagyobb csodálkozásomra, mikor megállok, s intem hogy „tessék parancsolni!”, egy öregúr hálásan visszaintett, majd szalutált tréfásan mentében, és korát meghazudtolva átszaladt a csíkokon. Erre aztán végképp nem voltam felkészülve, és lehúztam az ablakot, mert muszáj volt:
– Szép napot kívánok, Isten áldja! – kiáltottam utána.