Kívánjuk a sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését! – 1848. március 15-én ez volt az első és alapvető követelése az első szabad sajtóterméknek tekintett Tizenkét pontnak, amelyet a Nemzeti dallal egyszerre nyomtattak ki.
Kívánjuk a sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését! – 1848. március 15-én ez volt az első és alapvető követelése az első szabad sajtóterméknek tekintett Tizenkét pontnak, amelyet a Nemzeti dallal egyszerre nyomtattak ki. Ezért vált ez a nap a forradalom és szabadságharc ünnepe mellett 1990-től a szabad sajtó napjává is. Sajtószabadságnak pedig minden demokratikus államban azt az állapotot tekintik, „amikor a sajtó munkatársai maguktól – csupán saját szakértelmükre, tapasztalatukra és véleményükre hagyatkozva – külső befolyásoktól, fenyegetésektől és törvényi korlátoktól mentesen döntik el, hogy az általuk szerkesztett sajtótermékekben milyen tartalom jelenik meg”– idéztük a meghatározást. A sajtószabadság, a szólás szabadsága az állampolgári jogok között is alapvető fontosságú, nem véletlenül tekintik a demokrácia mértékegysé-gének, s osztályozzák a világ országait e mutató alapján is. Azért jutott eszembe mindez március 15-én, mivel e hónap 5-én a megyei tanfelügyelőség egy faxüzenetet juttatott el a Népújság szerkesztőségébe, amelyben a főtanfelügyelő aláírásával azt kérik a vezetőségétől, hogy e jegyzet íróját, aki véleményük szerint számtalanszor nem megfelelő módon és torzítva számol be a tanfelügyelőség által közölt információkról, ne küldjék többet az intézmény rendezvényeire. Nevezzenek ki helyette egy másik személyt, akivel kapcsolatosan teljes nyitottságot és együttműködési készséget ígérnek! A Maros megyei tanügy vezetői azonban, a számtalan rágalmazó jelző ellenére, egyetlen konkrét példával sem igazolják állításaikat. Így hát feltevődik kérdés: hányszor tiltakoztak, hányszor pontosítottak az esetleges tévedések miatt? És milyen jogon akarják ők megszabni egy sajtótermék főszerkesztőinek a feladatok
leosztását? És hogyan válaszolnának, ha az újság vezetősége kérné fel a tanfelügyelőséget, hogy egyik-másik tanfelügyelőt, esetleg a sűrűn cserélődő szóvivőt helyettesítse mással, azzal vádolva őket, hogy nem képesek vagy nem akarnak gyorsan és pontosan tájékoztatni, vagy szándékosan ferdítik el az adatokat és a tényeket? Az újságíró rovására felemlegetett sorozatos tévedések vajon nem azzal kapcsolatosak-e, hogy a tanfelügyelőség rendezvényeiről kiutált szerkesztő nem tapsolt annak, ahogyan ősztől a megyei oktatásügy átszervezését eltervezték, pontosabban nem tartja helyesnek például egy jól működő informatikaosztály szétverését. Ahogy azt sem, hogy egy magyar tagozatért felelős aligazgató nem áll ki a saját kollégái mellett. Vagy azt találták zavarónak, hogy rá mertem kérdezni a városközponti iskolák elköltöztetésének tervére, miután óránként ismételték az illetékesek nyilatkozatát a vásárhelyi rádióban. Vagy az a gond, hogy ez e sorok írója, aki hosszú évekig pedagógusként dolgozott, és több mint két évtizede tudósít az oktatásügyben történő eseményekről, minden alkalommal megpróbált kiállni a változó politikai vezetéssel szemben is a magyar tannyelvű oktatás és a magyar gyermekek érdekei mellett? Úgy tűnik, nagy bűn ez, amiért a rendszerben dolgozóknak is lakolniuk kell. És mi számít a szülők véleménye, ami minden demokratikus rendszer alapját kellene hogy képezze? Jó lenne tisztázni végre, hogy az oktatásügy van a diákokért, vagy a folyton kísérleti nyúlnak tekintett gyermekek vannak azért, hogy a más országokban már régen felszámolt tanfelügyelőség személyzete is fizetést kapjon?
