Fényporszemek halmozott magányban
Nehéz vállalkozás elsőkötetes szerzőről méltatást írni olyan, mint az első szerelmi együttlét ki-, át-, megbeszélése két szűzpróbás között, mivel a mélység még nem tud feltárulkozni a maga valóságában, egyszeriségében, egészében. Verseskötet esetében mindenképpen, hiszen gyakorta rejtve marad a költő poétikai arzenálja, még akkor is, ha nem éppen fiatal az elsőkötetes szerző. Most itt erről van szó. A recenzensnek pedig (nem csak a költőnek) az igazat kell mondania, nem csak a valódit, hogy József Attilát parafrazáljam.
Próbálom megtalálni Márton Károly költői mércéjét, s ezt a mércét a ritmusban, a rímben és a humorban vélem felfedezni. Írói ízlése adja verseinek lüktető kadenciáit.
Individualizmus, világkép, vallomás szinte minden sora, ez sejlik fel a most megjelent verseskönyv* 273 versében, és az ugyancsak frissen megjelent haikukötet** 206 haikujában, mintegy morális meghívás verspiknikre: gyerekek, gyertek velem, becsüljük meg azt amink van, és áldozzunk elődeinknek, akik ránk hagyták kincseiket, mert „Közelebb jön/Így a távol/Romló szemem/Jóvoltából” (Közelebb jön).
Ezzel a zárlatnak is beillő rálátással, rávilágítással indítanám Márton Károly bemutatását a nyáron megjelentetett két verseskönyve kapcsán.
Márton Károly 1956-ban született Nyárádszeredában, egyszerű székely család másodszülött gyermekeként. Gyermekkorát Nyárádgálfalván töltötte, ebből az élményből táplálkozik lírai énje. Iskoláit Nyárádgálfalván, Nyárádszeredában és Marosvásárhelyen végezte. Mesterembernek tanult, családi biztatásra, mert a mesterség, ugye, az komoly megélhetést biztosít, arra mindenkor és mindenhol szükség van. Írásra való hajlama azonban folyton belebuzogott életébe. Kitanulta a víz-gáz szerelő szakmát, de neki ez nem volt elég. 1970-es években írásai (riportok, portrék, gyermekversek) jelentek meg a Munkáséletben, a Falvak Dolgozó Népében, a Napsugárban, ami lehetővé tette, hogy újságírónak kitanuljon, de nem élt a lehetőséggel, maradt a mesterségnél, közben mindvégig megtaláljuk őt Marosvásárhely irodalmi rendezvényein, hallgatta a „nagyokat”, és tanult tőlük. Irodalmi érdeklődése, kitartása lassan autodidakta költőt faragott belőle. Marosvásárhely lett az otthona, jelenleg is ott él.
Amikor megismertem Márton Károlyt, az tűnt fel nekem, hogy profi íróknak is becsületére váló gazdagsággal sorolja a kortárs költőket, életrajzi adataikat, műveiket, s hogy mikor, hol tűntek fel az irodalmi közéletben, legyenek élők és fiatalon eltávozottak. Karcsi, mondtam, kész mozgó lexikon vagy, nagy értéket raktároztál magadba. De nem csak, hiszen azt is megtudtam, hogy házi könyvtárába összegyűjtötte a kortárs irodalom szinte minden kiadványát, s ez komoly filoszi teljesítmény. Ha egy könyvritkaságot keresel, Karcsinál kell keresned, nagy valószínűséggel nem fogsz csalódni.
Valahányszor apróbb szerelési munkára volt szükségem, Karcsi jött, és jöttek az irodalmi aktualitások is, beszélgetni lehetett vele. El-elskandált egy-egy négysoros rigmust, játszott a rímekkel, szótagokkal, ritmizált, s volt úgy, hogy 5-6 versikét is felmondott emlékezetből, láthatóan nagy megelégedettséggel, kissé pátoszosan, kissé ironikusan, s én ezen igencsak elcsodálkoztam. Jómagam egyetlen sort se tudnék felmondani verseimből, betéve.
De milyenek Karcsi versei? Szemlélődőek, aforisztikusak, lüktetőek, ritmusosak, humorosak, olykor szarkasztikusak és rövidek. Emlékeztetnek az emberbeszédre, ahogy ő fogalmaz. A vers számára „gyomirtószer”, „a csend börtöne”, „indulat egy cél felé”. Tematikailag nincs lehorgonyzás, mindenről ír, ami szembejön vele, ezért aztán a kötet mint kötet eklektikus. „Verseiben rigmusban, rímben gondolkodik, poénokkal kel és fekszik. Közérthető és mindenkit érdeklő dolgokról ír. Az általa kifejtett tömör, szikár és csattanós mondanivalónak létjogosultsága van. Négysorosai az élet visszásságait is hozzák, s néhol tele vannak humorral, fűszeresek, ízesek, olykor súlyos mondanivalójuk van” – írja a könyv szerkesztője (Beke Sándor) a borító hátán, kiemelve Márton Károly poétikai erényeit. Sok versében adózik szűkebb szülőföldjének, a gyermekkorát élményekkel gazdagító falu világának, a családnak, ezért okkal írja a kötet szerkesztője, hogy Márton Károly „a szülőföld, a gyermekkor, a szép emlékek költője”, de például a Színek szivárványa címet viselő versciklusban (verscsokorban) nagy elődöknek állít emléket, akiktől a költészetet elleshette, illetve kiformálhatta a maga morális portréját. Ilyen értelemben mesterének tekinthető Arany János, Kőrösi Csoma Sándor, Mikes Kelemen, Petőfi Sándor, Radnóti Miklós, Juhász Gyula, Márai Sándor, Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos, Weöres Sándor, Sziveri János, Farkas Árpád, Tandori Dezső, ugyanakkor olyan kortársakat is megszólít, akik nyomot hagytak költővé érésében, ők: Kovács András Ferenc, Cseke Gábor, Ráduly János, Elekes Ferenc, Bölöni Domokos, Hadnagy József. És az eredmény? „Itt állok kopaszon/Széltől megalázva/Lekapta a kalapom/Hogy belsejét lássa” (Itt állok…).
Néha magam is tanácsoltam ezt-azt, de néhai KAF-tól is sok tudnivalót kapott, mert vele is megosztotta ebbéli ténykedéseit. Kérdezgettem, mikor láthatjuk verseit kötetben, de csak mosolygott, háát, ha eddig nem, akkor ezután, volt a válasza. És a válasz immár, ezúton kézzelfoghatóvá, kézbe vehetővé lett: tessenek elolvasni. Egy hónap alatt két kötet, nem semmi, ami nyilván azt is üzeni, hogy a kötetek darabjai évek, évtizedek alatt keletkeztek, s ez joggal feltételezhető, ha figyelembe vesszük, hogy első (gyermek)versei 1970-ben jelentek meg a Napsugár című gyermeklapban, Farkas János főszerkesztősége idején.
A kötetek külleme sokat ígérő, igen jó hatást gyakorol olvasóira, dicséret a borító tervezőjének és a marosvásárhelyi Gyarmathy János szobrászművésznek, akinek kisplasztikáit nemcsak a borítókon fedezzük fel örömmel, hanem a haikukötet illusztrációiban is, melyek esztétikailag emelik a kötetek színvonalát.
Hogy költőt avatunk-e, nem tudom, de azt tudom, hogy költői habitusát sokan szeretik, felolvasásokon mindig ő zsebeli be a legnépszerűbbeknek kijáró fergeteges tapsot. Azt is tudom, hogy a vers Márton Károly mindennapi kenyere. A versírás nála pótcselekvés, de tudatos vállalás, a haikuírás legalábbis az. Ha nem így lenne, nem tudna ilyen sorokat papírra vetni: „Mint rab madárt/Engedd el kalitkádból/Félelmeidet” (Üzenet Efnek).
Egyik tizenhétsorosában ő maga így vall erről: „Ceruza simul/A munkástenyerembe/Egy vers kedvéért” (Ars poeticam). Kitartást, mondanám, egy mag se maradjon kikeletlenül a földben, ha már elvetették. Ehhez az olvasó biztatására is szükség lehet.
* Fényporszemek. Versek. Székelykapu Könyvkiadó, Székelyudvarhely, 2024
**Halmozott magány. Kétszázhat haiku. Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely, 2024
