Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Dicséretes kezdeményezésbe fogott az RMDSZ megyei és városi szervezete azzal, hogy rendszeresen összehívja és meghallhatja az oktatásban dolgozó magyar nemzetiségű igazgatókat, aligazgatókat, s a tanfelügyelőség képviselőinek jelenlétében arra törekszik, hogy egy egységes oktatáspolitikai stratégiát alakítson ki a megyében. Nagy szavak, hangzatos ígéretek, díszbeszédek helyett már huszonkét éve ezen a szinten is tettekre lett volna szükség. Csakhogy ettől a jó kezdeményezéstől odáig eljutni, hogy a megyei elnök gettónak nevezze az önálló magyar tanintézményeket és gettósításnak az önállóságra vonatkozó, régen megfogalmazott, de sohasem kivitelezett természetes és jogos törekvésünket, eláll az ember lélegzete. És rögtön érthetővé válik, hogy a megbeszélésekről, ahol elképzelhető, hogy felszínre kerül az eddig takargatott szennyes is, miért zárják ki a sajtót, de az már kevésbé, hogy az esemény kapcsán lehetőséget sem adnak az újságíróknak, hogy egy közvetlen tájékoztatón a kérdéseiket föltegyék. Ezzel szemben meghökkentő kijelentéseket tartalmazó nyilatkozatokkal akarják a közönség szájába rágni, hogy mit is gondoljanak.
A gettósítással azonban nagyon elhajították a sulykot. Mert a „gettónak” becézett önálló magyar iskolákra a rendszerváltás után 23 évvel sokkal nagyobb szükség van, mint bármikor korábban. Az eltelt két évtized alatt ugyanis bebizonyosodott, hogy a fél kezünkre is kevés jó példa mellett nincs akivel „európai módon” együtt élni. A kényszerpartner, sajnos, úgy képzeli el az együttlétet, hogy másodrendű, a megaláztatásokat szó nélkül tűrő, lehajtott fejű állampolgárokként húzzák meg magukat pedagógusok és gyermekek egyaránt. Ha nem így lenne, már régen megvalósulhatott volna – más közintézményekhez, köztük a tanfelügyelőség székházához hasonlóan – az óvodák és iskolák kétnyelvű feliratozása, sőt a belső tér kétnyelvű feliratokkal való ellátása is, amire a tanügyben dolgozók jelzései alapján az érdekvédelem és az általa megbízott tisztségviselők, és nem egy civil szervezet kellett volna ráirányítsa a figyelmet. Ahogy annak a természetes dolognak az érvényre juttatására sem, hogy annyi kilencedik osztályt indítsanak magyar nyelven és népszerű szakokon, amennyire egy diákról diákra elkészített pontos felmérés alapján szükség lenne. És nem kellett volna hagyni, hogy a magyar többségű iskolák önállóságát a mi segédletünkkel megszüntessék, és azt sem, hogy a magyar gyermekeket általában a legrosszabb fekvésű, a legkisebb és leghidegebb osztályokban helyezzék el. Már régen tenni kellett volna azért, hogy a szórványban megszüntetett iskolák diákjait valahol összegyűjtsük, s ne önként számoljuk fel azokat az osztályokat, amelyek még befogadhatnák őket. És nem kellett volna hagyni azt sem, hogy a vegyes általános iskolákban magyarul nem beszélő pedagógusok tanítsák az informatikát, az angol nyelvet, a testnevelést és helyenként a földrajzot, történelmet is, a szakiskolákban és szakközépiskolákban pedig a szaktantárgyakat és a már jelzett tárgyakat is. Nem kellett volna eltűrni azt sem, hogy december elsején diákkal és pedagógussal kötelező módon kitűzessék a háromszínű nemzeti jelképet, s a nyitó- és záróünnepségeken hangos beszéd, röhögés közepette mondhassa rövidke beszédét a magyar aligazgató. És ideje lenne, hogy ne csak másodrendű aligazgatóknak, hanem igazgatóknak is jók legyünk néhány óvodában, iskolában, amelyek a gyerekek arányának megfelelően már régen magyar személyiségek nevét kellene viseljék. Az ugyanis tragikomédiába illő, ami a 2-es iskola elnevezése körül történik. És akkor még nem is beszéltem a román igazgató által cenzúrázott ünnepi műsorokról, a román nyelvű jutalomkönyvekről, az egynyelvű oklevelekről, és az elemi osztályokban ma is használt román nyelvű minősítésről. És az is példátlan, hogy a meglévő törvények ellenére a rendőrség bekíséri és megbünteti a magyar nyelvű beadvánnyal jelentkező szülőt. Ami egy „gettóban” nem létezik. De ahhoz be kellene menni egy Hargita megyei iskolába, ajánlanám például a hévízi magyar iskolát, ahol rögtön otthon érzi magát a magyar gyermek, mert a saját történelmünk, művelődéstörténetünk nagyjai, földrajzunk ismert nevei, sajátos színvilágunk már első perctől az otthonosság légkörét árasztják, a többiről, ami fontos, nem is beszélve.
Persze, tudom én, hogy a városnegyedi iskolák miatti féltő szándék ragadtatta el a gettósításról nyilatkozót. Bár egyetértek azzal, hogy nem kell valamennyit felszámolni, de ugyanakkor fontosnak érzem, hogy a városközpontban erős magyar iskolák működjenek, nem elitképzésre, csak a környékbeli gyermekek befogadására, még olyan áron is, ha egy-két városnegyedi iskolát össze kell vonni emiatt. Amit igenis gettósítva kellene megoldani, úgy, hogy a két-háromból legalább egy csak a miénk legyen. Erről viszont a bevezetőben idézett kinyilatkozások mellett immár álmodni sem lehet, miközben az európai szellemű együttélésről kiderül, hogy sok helyen csak üres szlogen.