Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
a marosvásárhelyi Bernády Ház idei első képzőművészeti kiállításán. A 2019. január 17-i megnyitón a válogatott munkákról és az idén 45. évébe lépett szárhegyi művésztelep jelenlegi helyzetéről, távlati kilátásairól Kolcsár Béla, az alkotóközpont igazgatója és Ferencz Zoltán, a telep művészeti irányítója beszélt. A képzőművész tanácsadó a kortárs sokszorosító grafika és a Gyergyószárhegyi Alkotóközpont retrospektív grafikáinak párhuzamát vázolta. Az alábbiakban az ő írását közöljük.
Aki képzőművészetre adta a fejét, azért tette, mert valami közölnivalója volt, van a világgal. A képzőművésznek a munkáin keresztül meg kell keresnie azt a megfelelő módszert, közlési formát, amely által az alkotásai maximálisan hatnak, közölnek és a teljesség igényével fejezik ki a művész mondanivalóját. Ez a tény természetesen közös gondolkodásmódozatokat szült, ami kapcsán egymás között mindenki jól megvan. Pl. elektrografika, médiaművészet, természetművészet, helyspecifikus vagy konceptuális művészet stb... A kortárs művészet azzal kristályosodott, hogy megkereste azokat a vizuális módozatokat, amelyekkel a legerőteljesebben fejezhető ki egy gondolat. Nagyon sok embert irritált a Lyotard által bevezetett posztmodern. Nem arról van szó, hogy minek nevezzük, arról van szó, hogy az a fajta művészeti irányultság, ami az elmúlt 200 év történetét meghatározta, és érvényes volt az adott szituációkban, az elveszíti érvényét. Kitárul a dolog, megszűnnek a homogén rendszerek. Arra az élettapasztalatra reagál a művész, amire a filozófus.
A vizuális kifejezési eszközök végtelen skáláján az egyik ilyen szegmens a sokszorosító grafika, amelynek létjogosultságát épp a különböző grafikai biennálék résztvevőinek nagy száma bizonyítja a legjobban. Bármely vizuális kifejezésmód számára létkérdés a láthatóság, a nyilvánosság által biztosított jelenlét. Vonatkozik ez a múzeumi raktárak polcain őrzött kortárs grafikákra is. Az évtizedek alatt felhalmozott gyűjteményi anyag nemcsak felelősség és munka, hanem esély is. Esély a jelenlétre, az önigazolásra, a meggyőzésre. A biennálék kapcsán összegyűlt munkák ma „okafogyottan” várnak felfedezőjükre. Nyilvános adatbázisok és katalógusok híján nem könnyű rájuk lelni. Esetünkben kivételt képez a Székelyföldi Nemzetközi Grafikai Biennálék online is letölthető katalógusa (egyéb kortárs művészeti megvalósulások terén magyar viszonylatban az Artpool). Pedig olyan reprezentatív műegyüttesek ezek, amelyek országos vándorkiállítások révén folyamatos (és nem túl jelentős anyagi ráfordítást igénylő) jelenlétet biztosíthatnának különösen a magyar grafikának. Olyan kollekciók, amelyek történeti jelentőségüknél fogva reprezentálják az elmúlt ötven esztendő magyar művészetét, márpedig minden tárlat egy lépés afelé, hogy a mindenkori közönség számára világossá váljon: a grafika a magyar művészet egyik legszebb fejezete.
A képzőművészeti biennálék jelensége a századfordulón terjedt el Európa-szerte, olyan időszakban, amikor a hagyományos akadémikus intézményrendszert új, demokratikus struktúrák váltották fel. A gazdasági konjunktúra idején csúcsra járatott világkiállításokhoz hasonlóan a biennálé is a teljesség igényével fellépő kortárs seregszemle, eredeti formájában szalon jellegű áttekintés, amelynek legfőbb (és egyetlen) vállalása: rendszeres időközönként helyzetképet nyújtani egy régió vagy műfaj aktuális művészeti állapotáról.
A sokszorosító grafikát elsősorban a világról alkotott tapasztalataink megfogalmazásának és megjelenítésének sokszorosító szándéka hozta létre, másfelől meg az évszázados hagyományok hozta fejlődés, a történetiség iránti tisztelet, alázat tartotta életben, és napjainkban nagyobb reneszánszát kezdi élni, mint valaha. Amíg Gutenberg korában alárendeltségi, mindössze illusztrátori szerepet töltött be, folyamatos fejlődése során mára a mai technológiákat is igénybe vevő ágazattá nőtte ki magát. És itt párhuzamot vonhatunk a könyvnyomtatással is, hiszen jogosan kérdezhetnénk, hogy digitális világunkban miért van szükség nyomdákra, amikor ma már egy könyv egy teljesen virtuális, digitális világból kerül vissza papírhordozóra, keménykötésbe kötve. Egy könyv elolvasása olvasótermi körülmények között természetesen más élményt nyújt, mint mobiltelefonról vonaton, váróteremben vagy terminálokban olvasva.
Az utóbbi években az európai és a világ művésztelepeinek működésében megfigyelhető egy olyan tendencia, hogy egyre nagyobb szerepet kapnak olyan szerveződések, amelyek speciális tematikára vagy technikára szakosodnak. Az itt kiállított anyag, ahol a tradicionális, sokszorosító technika a mai kor megfogalmazásával párosulva kerül kivetítésre, olyan lehetőséget rejt magában, amit a világ még kevésbé fedezett fel. Szárhegyen jelen pillanatban is megvannak a technikai lehetőségek, a kapcsolati tőke, a szaktudás, hogy olyan alkotások szülessenek, amelyek a XX. századi embert fejezik ki oly módon, hogy gyökereiből táplálkozva, saját magát is kifejezésre juttatva teremtjük meg a képi kifejezés azon lehetőségeit, amelyek egyenként mutatnak előre és hátra. Nem hiszek azon látásmódban, hogy a művészet vagy egy munka avantgárd vagy retrográd. Egy munkának vagy van tartalma és mondanivalója, vagy nincs. Ez ennyire egyszerű.
A kortárs művészeti trendek között fontosnak tartjuk az olyan képzőművészeti ágazatok ápolását, amelyek őrzik stiláris jegyeiket, egyéniségüket, kor- és helyfüggőségüket és identitásukat. Úgy gondoljuk, hogy Szárhegynek meg kell tartania ezt a privilégiumát,
vagyis, hogy a hagyományos technikákhoz ragaszkodva megtartsa azt a brandet, ami az elmúlt 44 évben kialakult róla. Az a várostól távoli rurális környezet, amelyben Szárhegyen alkothatnak a művészek, számtalan helyen megtalálható még Erdélyben, viszont Szárhegy képzőművészeti vonatkozásban olyan nemzetközi hírnevet vívott ki magának, amellyel számolnunk kell. A székelyföldi képzőművészeti alkotótáborok, műhelyek mindig a régió szépségeit emelték rangra nemcsak a magyar, hanem az egyetemes művészetben is. Most Szárhegy a szakmai figyelem középpontjában lehetőséget adhat nemcsak a környékbeli művészek jobb megismertetésére, hanem a nemzetközi érdeklődés középpontjába helyezheti az egész térséget.
Ferencz Zoltán művészeti tanácsadó
*Elhangzott 2019. január 17-én a Marosvásárhelyi Bernády Házban rendezett kiállítás megnyitóján