Gazetta elvtársnő kiviszi Gazetta elvtársat az állomásra
2011-09-30 12:11:48
- Sebestyén Mihály
Amikor Gazetta elvtársnő kivitte a Kisállomásra Gazetta elvtársat és feltette a fél hetes személyre, megkönnyebbülten sóhajtott fel. Kéjesen kinyújtózott a homokfutó bakján, megpaskolta Agócsot és Csimnit, a két almásderest, amelyeket a sármási búcsúban vettek a tavaly ilyenkor, és hosszan a vonat után nézett, míg az el nem tűnt a bútorüzem mögött a ködben és enyvszagban.
Amikor Gazetta elvtársnő kivitte a Kisállomásra Gazetta elvtársat és feltette a fél hetes személyre, megkönnyebbülten sóhajtott fel. Kéjesen kinyújtózott a homokfutó bakján, megpaskolta Agócsot és Csimnit, a két almásderest, amelyeket a sármási búcsúban vettek a tavaly ilyenkor, és hosszan a vonat után nézett, míg az el nem tűnt a bútorüzem mögött a ködben és enyvszagban.
Ám öröme túl korainak bizonyult, hiszen a fél hetes, mint már mondottuk, személyvonat volt a javából és a mocsokból összepácolva, következésképpen minden görbe körtefánál megállt, miként azt népünk oly képletesen és érzékkel állítja, ugyanis ha eddig még nem derült volna ki, Gazettáék a lassú és szutykos vonatok országában éltek, sőt egy bizonyos megbecsültségi szint alatt csakis azzal közlekedtek a nevezett nevenincs embercsoportok. Nem, azt távolról sem állíthatjuk, hogy elégedettek lettek volna ezekkel az állapotokkal, de tehetetlenül tárták szét karjukat és biggyesztették alá ajkukat, csak az alsót, mert az emberi test úgy van felépítve, hogy a felső ajak végső soron mozdulatlanságra van kárhoztatva lefittyentés tekintetében, azt a legjobb esetben csupán felvonni lehet, mint egy rojtos színházi függönyt. Mosolyra éppen nem akartak volna fakadni a mocskos és lassú, beszegzett ablakú vonatok hazájában, miközben karjukat kétoldalt lendítették darvadozva és esetlenül, azt mondták: ez a helyzet, mit is tehetnénk? Egy nagyot és felejthetetlent sóhajtottak, s ezzel letudva minden kötelezettségüket a társadalmi állapotok megváltoztatásának terén, kissé megélénkültek a tehetetlenség beismerésétől, majd hazatértek új reményektől panyókázva.
Hasonlóképpen tett Gazetta elvtársnő is, aki erélyesebben a lovak közé csapott, majd átviharzott a település főutcáján és lendületből megállt a legmódosabb porta előtt, amely lakásuk gyanánt volt ismeretes a település városiasodó lakói előtt. Otthon már várta őt az Acélhang dalárda harmincegy tagja, akik a házban található összes ülésre alkalmas széket és lócát, vedret és szakajtót felfordították, úgy várták a ház gazdáját. Tudták, soha nem mulasztana el egyetlen kóruspróbát sem. Nagy volt a tét: kétszáz mongol dollár, és bejuthatnak az országos döntőbe, amelyet az idén a Rozsda menti Vaslábon rendeznek. Éppen Kuzma Zgripczurenkó ukrán szerző dalát próbálták, egyelőre a szerző nevével kellett megbirkózniuk, melyet senki sem tudott helyesen, elégséges kijevi hangsúllyal kiejteni, kivéve Gazetta elvtársat, ám Gazetta elvtárs éppen a mártírvárosi mofettabarlangba tartott gyógykezelésre.
Azaz csak tartott volna. Így szokták mesélni a település fonójában az öregebb asszonyok, amikor a bonyodalom éppen bebonyolódik. Ugyanis hiába sóhajtott fel megkönnyebbülten Gazetta elvtársnő és korlátolt cselekvőképességgel a közvélemény, mert Gazetta elvtárs a koszos és bezárt vonatot nehezen viselte el, kórosan tisztaságmániás volt, ami különben a férfiakra egyáltalán nem jellemző, ritka előfordulással számolhatunk, állapítják meg az etnopszichológusok, szomatikus érvekkel támasztva alá igazukat.
A bezártságot csak növelte, hogy a fülkében egy szoptató nő ült, aki kilenc szoptatásra váró csecsemővel szállt fel ugyancsak a molltowni pályaudvaron, de olyan észrevétlenül, hogy senki még figyelemre sem méltatta. Két mellén már csüggött két ded, és más hét éppen emésre várt. Rajtuk kívül a fülkében tartózkodott egy szolgálattételre berendelt postás is, aki ennyi éhes száj hallatán lányos zavarában bevallotta, hogy mihamarabb haza szeretett volna érni felesége születésnapjára, ezért ideges sietségében az első szemétkukába ürítette a postástáska teljes tartalmát, és most miközben honához közelg, már bánja aljas indokból elkövetett megbocsátható vétkét.
Gazetta elvtársban ekkor fogant meg tartósan az elhatározás. Úgy dobolt benne, mint holdfesztiválkor Hodáki Bunkó dobszimfóniájának második, ún. Bolyai-tétele. A döntő lépésre gondolt. Jobban mondva: a lelépésre. Amint a vonat épp csak fékezett Pincetok feltételes megállójában, ő azonnal leugrott, kissé meg is tántorodott az éles, hegyes vasúti kőzúzalékon, de hamar felegyenesedett és elindult a sínek mentén visszafelé, hogy megkeresse azt a szemétládát, amelybe a megtévedt postás belevetette Molltown egész levél-, utalvány-, képes- és levelezőlap-, valamint táviratvárományát.
Sokáig gyalogolt, egyenletesen haladt, útközben köszöntgette a munkába sietőket, a mezei dolgozókat és a Pajzsmirigy-túltengető Intézet munkatársait, Jodler Rudolf karnagyot, akivel gyakran találkozott fesztiválokon. (Talán mondanunk sem kell, a Rudolf nevét is csak ő tudta kiejteni első nekirugaszkodásra.) Egy óra múltán megpillantotta az első szemetesládát. Nagy volt, mélyzöld, varangyos, hasonlított egy ugrásra kész tigrisbékára.
Gazetta elvtárs ekkor nagyot nyelt, megpróbálta túltenni magát a feltörő undoron, ami mindannyiszor elöntötte, valahányszor Gazetta elvtársnő ráparancsolt forró nyári napokon, a gyorsan rothadó szemét bűzével koszorúzott évszakban, hogy haladéktalanul vigye le a kukába a teletömött nejlonzacskókat. Tiltakozott minden érzéke, fogó- és cipelőreflexei szétműködtek, agyi összkontrollja egy pillanatra felmondta a miatyánkot és a szolgálatot, de erős akarattal az egyszeregyre koncentrált, megragadta a kezébe nyomott, felbomló szerves hulladékban gazdag zacsakot, és vitte-vitte, amíg a lába bírta lefelé. Ott aztán bedobta, rendszerint sarkon akart fordulni, hogy fusson hazafelé, amikor a kukában megpillantott – minden alkalommal megpillantott – egy kitüremkedő újságszélt. Kiemelte, lerázta a hordalékot, a rátapadt dinnyemagokat, szalonnabőröket, lerágott eszmék csontjait és elnyűtt padlizsánburkolókat, majd beleolvasott. Csak akkor dobta vissza, mikor megbizonyosodott, hogy mind a 4-8 oldalt olvasta már korábban is. Innen ragadt reájuk a Gazetta név – állíthatjuk bizton.
Beletekintett a tigrisbéka formájú szeméttárolóba. Rácsodálkozott a tartalmára. Nem törődött azzal, hogy éppen akkor vonult tova vidám útkaparódallal az ajkán egy VII. osztály a kerpenyesi csárdába sörözni. Szerencséje volt. Még senki nem kotort belé, a hidegvölgyi kurkászok és a melegházi firkászok, a tófalvi tóásók és a kulimászi gubernászok valamiért átsiklottak felette.
Gazetta elvtárs tisztában volt vele: a postának mennie kell. A postásnak is a szolgálattól. Ingét és zakóját ledobta, és behajolva, majd bemászva, egymás után szedte ki a leveleket, képeslapokat, táviratokat, pénzes- és pénztelen utalványokat, tengerentúli csomagszelvényeket, értesítéseket, tértivevényeket és hittérítői levlapokat, enciklikákat, kiátkozásokat, szemmelveréseket, időszaki sajtót és a nagy értékre elkövetett csalás gyanújára szóló bírósági idézéseket. Kidobálta, ingébe-zakójába rakta, miket aztán batyuként összefogva a hátán szándékozott elcipelni. Előbb azonban sebesen szortírozni kezdte a postai küldeményt. Osztályozott, szétválogatott, utcánként és számonként csoportosítani próbálta a nyersanyagot. A hibás keletű és címzésű leveleket félretette és ráírta: Vissza a feladónak. (Ritornello, rondo.) Mindennek szakszerűnek kellett látszania, hogy senki se sejtse, nem a posta kézbesítette ki az érkezményeket.
Már lassan ráborult a harangalkony, amikor ott állt előtte 77 halom. Mintha Róma hetvenhét dombon megsokszorozódva várná szerelmeseit. Mindig sejtette, hogy Molltown, bár jelentéktelen település, kiterjedt levelezést folytat, vágyik az információra, de aligha hitte volna, hogy ennyi küldeményt szállít ki naponta egy kézbesítő.
Nyakába vette a várost, bejárta a körzetet, a Kis utcát és az Átlag utcát, felkereste a címzetteket a Főkapu és a Hétszél téren, a Tiporj közben, a Kekecmezei és a Szívkaparó lakótelepen, a Mellrózsa-dombon. (És ekkor még csak a hagyományos utcaneveket említettük.) Úgy döntött, csak a nyugdíjvárókhoz csenget be. Másutt csöndesen becsúsztatta a postalikon a kézbesítményt.
Térdig lejárta a lábát. Utóbb az ortopédiai klinikán gyönyörű, az igazira megszagosodásig hasonló művégtagot készítettek neki, a szakma mestermunkának tartotta, írtak is róla, a televízióban is látható volt. Gazetta elvtárs azóta otthon ül, ha ki nem nőtt a lába. A postást azonban nem bocsáttatta el, holott hatalmában állott volna, csupán informátorává tette. Ma is Gazetta elvtárs tud a legtöbbet Molltown lakóiról.
