A gazdasági migráció áldozatai

Néhány hónapja a nemzetközi média a Közel-Keletről Európába vándorlókra irányítja a közfigyelmet, elemezve ennek okait, következményeit. A jelenség nem új, és nem is kell évszázadokra visszatekinteni a történelemben. Emlékezzünk. Miután 1990-ben Kelet-Európában sorra megdőlt a kommunista hatalom, ledőlt a berlini fal, felszámolták a „vasfüggönyt”, megnyíltak a határok. Honfitársaink ezrei vették vállukra hátizsáknyi vagyonukat, és indultak el, a jobb élet reményében, Nyugatra, végleg vagy csak egy időre. Családok hulltak szét, barátságok szakadtak meg a gazdasági kivándorlás következtében. Ez a folyamat most is tart. Mert 25 évvel a rendszerváltás után az eddigi kormányoknak a politikai elit ígéretei ellenére sem sikerült megteremteniük azt a gazdasági, társadalmi helyzetet, amelyben mindenki megtalálhatta volna az önmegvalósítás útját. A sajátos demokrácia áldozatai azok a gyermekek, akik „szabadságban” születtek, akiknek a szülei külföldön vállaltak munkát, s így a családi köteléket meglazítva azon dolgoznak, hogy tisztességes anyagi körülményeket teremtsenek. A szomorú az, hogy a „demokrácia nemzedékének” mintegy 70%-a már az iskola padjaiban külföldre tervezi a jövőjét. Ők is elvándorolnának, mert ez a követendő példa. 

 

Családi kapcsolatok több ezer kilométer távolságból 

Egy Felső-Maros menti faluban kerestük fel azt a két családot, amely vállalta, hogy elmeséli történetét. A legtöbben tartózkodtak, nem szívesen hozzák nyilvánosságra „európai kalandozásaikat”. A bemutatásra kerülő példák általánosíthatók, vagy kiegészíthetők sajátos esetekkel, helyzetekkel. Valószínűleg többkötetnyire is futná belőlük. 

Takaros házba lépünk, minden szinte új, rendezett. Asztalhoz ülünk egy kávé mellé, és a témába vágunk. Szinte közhelyszerű mondattal kezdi vendéglátóm. 

– Itthon is van munka, csak nem mindegy, hogy milyen, és mennyiért. Mihez kezdjen az ember a minimálbérrel? – mondja a középkorú hölgy, majd folytatja. – Elhunyt a húgom élettársa, a testvérem állás nélkül maradt, Spanyolországba ment. 2007-ben a férjem is szerencsét próbált ugyanott. Először építkezésben, majd egy márványmegmunkáló gyárban dolgozott, havi 1800 eurós fizetésért. Kimentem én is, vittük a 15 éves fiunkat. Beírattuk az iskolába, de nem szerette, hazavágyott. Két hónap után haza kellett jöjjek vele. Itthon a közeli városba járt középiskolába. A férjemmel háromhavonta találkoztunk. Vagy ő jött, vagy én mentem hozzá rendszeresen. Nehéz volt. Valamit valamiért, ha nem mentünk volna külföldre, nem itt tartanánk anyagilag. Meg kellett teremtenünk az alapokat – mondja szerényen –, majd kérdésemre elmondja, sohasem szerettek volna végleg kitelepedni. Talán, ha a fiuk beilleszkedik akkor. De állandóan a telefonon lógott, az interneten az itthon maradt barátaival csevegett órák hosszat. Ott is voltak focistársai, de azok nem tudták helyettesíteni a gyermekkori cimborákat. 

Miután itthon befejezte középiskolai tanulmányait, bejutott egy marosvásárhelyi egyetem jogi karára. Közben az anya Németországban vállalt munkát. Egy idős nőre kellett vigyázni, havi 1000 euróért. Volt időszak, mikor hárman háromfelé voltak: a gyerek itthon, az apa Spanyolországban, az anya Németországban. 

Egyetemi tanulmányainak befejezése után a fiú „rájött, hogy itthon nehéz”. Az nem jelentett megoldást, ha mindegyre a zsebpénzt várta, meséli az anya. Barátnőjének a testvére Belgiumban volt, ahol már két nyáron, idénymunkára almát szedni voltak a fiatalok, s nem volt nehéz dönteni. Elmentek. A legény vendéglőben dolgozik, a barátnője takarít, közben szabadidejükben reklámlapokat terjesztenek. A fiú megkeresi a havi 1900 eurót. De mégsem maradna végleg. Már megvan húsvétra a repülőjegye, mondja az anya, majd csillogó szemmel közli, már a házhelyet is kinézte magának, amit itthon megvásárol. A gyerekkori barátok, az itthoni hobbi, a közös foglalkozás még mindig hazahúzza. 

– Nem hiányzik a gyerek?

– Kezdem megszokni – válaszolja az anya hosszabb gondolkodás után, majd hozzáteszi: – reggelente sírtam a kávé mellett, mert eszembe jutott, hogy nincs itthon. Ha befordult az utcánkba egy autó, rögtön arra gondoltam, hogy ő jött haza. Volt, amikor éjjel azzal a gondolattal ébredtem, vajon nem jött-e haza. Aztán most is, ha meglátogatom Belgiumban, annyit simogatom, puszilom… Ő meg mindent elmond nekem. Persze skype-on is megmutatja, mit vásárolt magának, s beszámol arról, hogy mit csinál, de azért személyesen más… 

Aztán szó szót hoz, s kiderül, hogy a húgának még sajátosabb az esete. A húga fiát pici korától az édesanyjuk nevelte. Még a szomszédok is besegítettek. A kapcsolatot nagyrészt telefonon tartotta az édesanyjával. A mama szigorúbban, felelősségteljesebben nevelte az unokát. Trógerségek, verekedés, rendőrségi dolgok nem voltak. Vigyázott magára. Abban a tudatban nőtt fel, hogy a mamával kellett lennie, mert az anyuka érte is dolgozik. Ma is ezzel a tudattal jár iskolába. 

Megtudom, hogy vendéglátóm családja mégiscsak itthon fektette be a külföldön szerzett jövedelmet. Gazdálkodnak: földet, fejősteheneket, sertéseket vásároltak. Két fizetésre való havonta kijön. Csak hogy ne kelljen többet elmenni, s valahol minimálbérért gürcölni. 

– Ha fiatal lennék, én sem kezdeném itthon az életet, hogy a semmiért dolgozzak. Ha komoly vagy, megbecsülöd a munkát, egy év alatt sokra lehet menni. Itthon, ha nincs alaptőkéd, helyben maradsz, hacsak nem örökölsz valamit. Akinek nincs ahonnan, az mi a csodát csinál? Döcög… – válaszol a maga kérdésére, majd hangsúlyozza: azért a pénzt itthon kell befektetni. 

Az itthoni párna melegebb 

A másik családnál is szinte hasonlóképpen kezdődik a történet. A férfinak a sógora még 2000 előtt Spanyolországba ment, aztán követte a húga 2003-ban, majd ő 2006-ban. Ha nincs kint valakid, nehezebb elhelyezkedni – magyarázza. 2008-ig szőlőtermesztőnél dolgozott, közben a felesége Ausztriában egy idős nőt gondozott. Volt idő, amikor mindketten külföldön dolgoztak, egymástól több ezer kilométerre. Aztán egy ausztriai látogatáskor került munkahely a „sógoroknál”. A fiukat nem tudják kivinni, mondja, az iskolában olyan nagyok a nyelvismereti követelmények, hogy nehezen lehet teljesíteni. A gyereket a nagymama neveli itthon. Ahogy mondja, a nagyanyja édesapja és édesanyja is egyben. Az idős néni mindkét lánya külföldön él. Vakációban a fiú Ausztriában van, a szülőknél, az édesanyja pedig a 24 órás felügyeletnek köszönhetően egyhavi munka után egy hónap szabadságot kap. Olyankor itthon van. Ez pótolja némiképpen a távol töltött időt. 

Amíg kicsi volt a fiuk, mindegyre a szülei után vágyott, aztán ahogy nőtt, a „barátai lefoglalták”. Most nem is akar menni. Itthon vannak a barátok, „karácsonykor mehetnek kántálni”, ez jobb – mondogatja szüleinek. 

– Nem rossz fiú. Mindig szól, ha valahova elmegy, aztán meg telefonon is beszámol a szüleinek. A „lányügyeket” is meg szokták beszélni az apukával. A nevelés izgalommal jár, nagyobb a felelősség, mondja a nagymama, majd hozzáteszi, nemcsak az unokájáért aggódik, hanem a gyerekekért is. Nincsenek itthon a gyermekei, „nem úgy fekszenek le a párnájukra, ahogy ők szeretnék…” 

Az apa folytatja: – Amíg lehet, kint dolgoznánk. A gyermek is láthatja, hogy ilyen kicsi fizetésekkel nem lehet itt elkezdeni az életet. Nem maradnánk kint. Ausztriában kedvesek, segítőkészek a kollégák, a munkahelyen mintha testvérek volnánk, de ha kilépsz a kapun, senkid nincs. Egyedül kell tölteni a karácsonyt, a szilvesztert. Itthon nekifogtunk a családi ház bővítésének, azzal a reménnyel, hogy ennyi év demokrácia után valami csak megváltozik. Még nem döntöttük el a jövőt… 

A szülőket nem lehet pótolni 

Kiss István iskolapszichológust azzal a kéréssel kerestük meg, hogy mondja el, milyen mértékben befolyásolja a gyermekek lelkivilágát a szülők hiánya. A szakember azzal kezdte, hogy „megrendítő tapasztalata” van a jelenségről. 

– Amikor egy-egy osztályban megkérdeztem, hogy hány gyereknek dolgozik külföl-dön a szülője, akkor a teremben levők 30%-a a magasba emelte a kezét. Ennél szomorúbb az a tapasztalat, amikor négy évvel ezelőtt érettségin voltam felügyelni, és mielőtt megjöttek volna a tételek, beszélgettem az osztályban levő gyerekekkel. Kérdeztem, ki az, aki úgy gondolja, hogy külföldön szeretne érvényesülni. Döbbenten láttam, hogy a diákok 70%-a nyújtotta fel a kezét. 

– Sok mindentől függ, hogy a szülők távolléte miként hat a gyerek fejlődésére: elsősorban a személyiségétől, de attól is, hogy életciklusának melyik szakaszában kell megválnia időszakosan a szülőktől, s attól is, hogy az otthon maradt rokonok miként próbálják elfogadtatni, megértetni vele a helyzetet. Nyilvánvalóan a kisebb gyerek jobban alkalmazkodik. A legnehezebb a pubertáskor, amikor tulajdonképpen kialakul a személyisége. Fontos szerepet játszik ebben az is, hogy a családtagok között milyen a kapcsolat. Előfordul, hogy elmennek a szülők, külön kell éljenek, és így megromlik a házastársi viszony, válás lesz a vége, és egy életre szóló traumát is okozhat – fejti ki a továbbiakban a szakember. 

A pszichológus egy olyan esetről is beszámolt, amikor az alig VIII. osztályos tanulóra hárult az a komoly feladat, hogy egzisztenciális kérdésekben döntést hozzon. Ha jó a viszony a szülővel, akkor némiképp a technika, az okostelefonok, az internet segít a kapcsolattartásban, de a szülőket nem lehet pótolni. A nagyszülő nem tudja ugyanazt a kontrollt biztosítani, mint a szülők. Nincs jelen az anyai, apai modell, így megtörténhet, hogy – főleg a serdülőkorú gyerekek – kapaszkodókat keresnek a baráti körben, kialakulhat a bandavezér-apakomplexus, ami, ha olyan a társaság, akár a bűnözés felé is vezetheti a gyereket, vagy lányok esetében a prostitúcióig is eljuthat ez az iránytévesztés. Az apa- és az anyamodellt nem helyettesíti semmi, csak némiképpen kompenzálható. Az ilyenformán támasz nélkül maradt gyerekekben sok kétely, ambivalens érzés merülhet fel emiatt: a szeretet, a harag, a düh, a bánat, az elfogadás közötti ingadozás. Ez elvezethet az érdeklődés csökkenéséhez, az iskolakerüléshez, a gyerek az agresszív magatartásban vagy pont az ellenkezőjében, az elzárkózó, befelé forduló viselkedésben keres menedéket. De lehet pozitív hozadéka is a szülők távollétének. Az ilyen helyzetbe kerülő gyerek hamarabb önállóvá, felelősségteljessé, céltudatossá válhat, ami akár egy sikeres életpályának is a kulcsa lehet. 

Kiss István szerint a szülőknek több szempontból is mérlegelniük kell, hogy – túl az anyagi vonzaton – mi az ára annak, hogy vállalják a külföldi munkát, kire, milyen körülmények között bízzák gyerekeiket. Arról is meg kell bizonyosodniuk, hogy eléggé erős-e közöttük a kötelék ahhoz, hogy a fizikai és a lelki távolságot akár hosszú távon is áthidalják. 

A hatóságok megvonhatják a szülői jogot 

Annak ellenére, hogy a gazdasági migráció gyakorlatilag a rendszerváltást követően beindult Romániában, a kormány csak tavaly augusztus 19-én fogadta el azt a 691-es számú kormányhatározatot, amely előirányozza a külföldön dolgozó szülők gyerekeinek fokozottabb monitorozását. A jogszabály szerint a szociális szakhatóságoknak (Serviciile Publice de Asistenţă Socială) minden iskolai év utolsó harmadában be kell gyűjteniük az oktatási intézményektől az adatokat (név, lakcím, személyes információk) azokról a gyerekekről (és itthon maradt gondozóikról), akiknek egy vagy mindkét szülője legkevesebb egy évet külföldön dolgozott, vagy ennél hosszabb időre vállal munkát. Ezután a szociális asszisztensek felkeresik az érintett családokat, ahol ellenőrzik, hogy a külföldre távozott szülők tájékoztatták-e a helyi közigazgatási szerveket a helyzetükről, kineveztek-e hivatalos gyámot, biztosíthatják-e az anyagi feltételt az itthoni rokonoknak ahhoz, hogy megfelelő körülmények között neveljék a gyerekeket. A nevelőszülők, rokonok kötelesek megadni a szociális asszisztenseknek a külföldön dolgozó szülők elérhetőségét. Továbbá igazolniuk kell, hogy állandó kapcsolatot tartanak velük. A kormányrendelet azt is leszögezi, hogy a szociális munkások kéthavonta ellenőrzik, hogy a családok teljesítik-e a megszabott feltételeket. 

A kormányrendelet szerint a szociális munkásoknak követniük kell az érintett gyerekek iskolai teljesítményét is. Amennyiben romlást tapasztalnak e téren, azonnal (írásban) tájékoztatniuk kell a tanítót vagy az osztályfőnököt, akik az iskolai pszichológushoz irányítják a gyereket. Minden egyes családlátogatáskor jelentés készül a gyerek testi-lelki állapotáról, társaságáról, amit a szülők és a gondozó, az őt nevelő rokonok tudomására kell hozni. Amennyiben a megfigyelések során azt tapasztalják, hogy a gyerek lelkileg sérül, nem tud megfelelően beilleszkedni az iskolában, vagy akár fennáll a veszély, hogy valamilyen bűnöző csoporthoz csatlakozik, a szociális munkásnak értesítenie kell a szülőket és a szakhatóságokat is. A kormányrendelet szerint megalapozott indokkal a gyermekvédelmi és szociális igazgatóság megvonhatja a szülői jogot, az érintett gyereket akár szociális intézetbe is utalhatják. 

Az említett jogszabály alapján az Oktatási és Kutatási Minisztérium, a 691/2015-ös kormányrendeletre hivatkozva, 2015. december 23-án körlevelet intézett a megyei és a fővárosi tanfelügyelőségekhez. Ebben figyelmeztet, hogy az oktatási intézmények működjenek együtt a szociális szakhatóságokkal, és készítsék el az említett felmérést, ugyanakkor emlékeztessék a szülőket, hogy mielőtt munkavállalás céljából külföldre távoznának, értesíteniük kell szándékukról a helyhatósági illetékeseket, és arról is, hogy kit bíznak meg a gyermekneveléssel. A levélben még az áll, hogy a szülőknek tanácsadásra létrehozták a 0800.070.040-es zöldszámot és a www.copiisinguriacasa.ro honlapot. 

Értesüléseink szerint a Maros Megyei Tanfelügyelőség február 15-ében szabta meg a határidőt, hogy az oktatási intézmények, a kormányhatározatnak megfelelően, beküldjék az adatokat. 

A Maros Megyei Szociális és Gyermekjogvédelmi Igazgatóság adatai szerint 2015. december 31-ig a megye 102 közigazgatási egységétől beküldött információk alapján 770 (209 esetben mindkettő, 433, ahol egyik szülő, 128 egyszülős) család dolgozik külföldön, ez összesen 1226 gyereket érint (317-733-176), közülük 1188-at első-, másod-, harmad-, negyedfokú rokonok gondoznak, „gyermekvédelmi intézkedések nélkül”. Az 1226 gyermek közül 627 fiú, 599 lány. A felmérés szerint a következő életkorú gyermekekről van szó: egyévesekig 14, egy és kettő között 58, háromtól hatig 209, héttől kilencig 293, tíz és tizenhárom között 373, míg tizennégy és tizenhét év között 279. Ám ezek az adatok jóval nagyobbak lesznek, hiszen eddig egyetlen jogszabály sem tette kötelezővé, hogy a külföldön dolgozók gyerekeit, családját nyilvántartásba vegyék. Ekkor derül ki hivatalosan, hogy milyen méretű a jelenség, hányan vergődnek az 1989 után kialakult – még mindig elég kilátástalan – gazdasági helyzet hálójában.