Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Az ország első embere lelkesülten közölte a kevésbé lelkes néppel: hatalmas gázmezőket rejt a Fekete-tenger parti kontinentális talapzat, ő immár látogatást is tett a helyszínen, hiszen mégiscsak van valami érdeme ebben a nagy felfedezésben, ugyanis ő tengerész és éppen a közelben szokott lakni. Amikor éppen nem a Cotroceni palotában húzza meg magát, esetleg éppen nem a televíziók kamerái előtt kénytelen szerepelni. Munkalátogatásokban amúgy is igencsak járatos első emberünk rögtön megígérte, hogy három-négy éven belül Románia energetikailag annyira független lesz, hogy belső szükségletei teljes kielégítése mellett kevésbé szerencsés szomszédainak is juttat majd a kincsből, persze liberalizált árakon.
Biztosan az én hibám, hogy nem tudok ugrálni örömömben. Még jól emlékszem, hogy a több, mint két évtizede megtörtént decemberi események után azonnal lehetett fűteni, meleg vizet szolgáltatni megszakítás nélkül, akkor még elérhető árakon. Az első hetekben-hónapokban botladozóan berendezkedő új világban aztán rövidesen kiderült, hogy a gáz nagyon drága dolog, jobb, ha rossz emlékű akadémikus-mérnök-tudós asszonyunk útmutatását követve nem a dolgozó népnek, hanem a vegyiparnak adjuk el olcsón a metángázt, és ha mégis marad valamennyi, akkor azt exportáljuk. A lakosság pedig fizesse meg a drágán importált orosz gázt, ha melegedni vagy mosakodni akar. Szó, ami szó, egy dolog nagyon hamar bizonyságot nyert: a nép egyszerű fia, akiért naponta annyi áldozatot meghoznak általa megválasztott vezetői, semmivel sem járt jobban, mint amikor vezetőit úgymond a fejére ültették: egykor az oroszok (szovjetek), aztán saját soraiból kiemelt pártaktivisták boldogították évtizedeken át a jónépet.
Gáz pedig akkor is volt elég, de furcsa mód csak úgy lehetett működtetni azokat a fránya hőtermelőket, ha valaki külföldi tulajdonos állt a gázcsapnál. Az a tulajdonos persze saját hazánkfiai által behozott valaki volt, akinek ugyanezen hazánkfiai adták el a közös nemzeti vagyonnak számító nyersanyagot: fát, kőolajat, szenet, gázt, sót, ásványvizet. Eszükbe nem jutott volna, hogy a nemzetet úgymond tájékoztassák, hogy ennek a kereskedelmi ügyletnek mi az ára és a következménye. Nem másért, de az átkosban létrehozott közvagyont illett volna úgy értékesíteni, hogy abból sokkal többeknek jusson, érdemeik szerint, nem pedig elvtársak szűkebb csoportjának a gazdagodását szolgálja (lásd még: vagyonnyilatkozatok!).
Fátylat reá, most már késő: elsősorban korosztályom viseli mindezért a legnagyobb felelősséget, személyesen jómagam is, mert jóhiszeműen azt gondoltuk: a körülöttünk forgolódó, a közvagyonnal üzletet üzletre kötő országvezetőink jobban tudják, hogyan kell a szabad piacon értékesíteni kincseinket. Nos, a pokolhoz vezető út is jószándékkal van kikövezve, tartja a mondás, de attól még ugyanolyan forró van odalent! Különösen ha valóban léteznek azok a gázmezők, amelyekről írásom elején szót ejtettem… Semmi kétségem sincs ugyanis afelől, hogy ezt a gázmennyiséget úgy fogja Románia értékesíteni, hogy abból semmilyen könnyítés nem következik be az egyszerű emberek szintjén: nem lesz olcsóbb semmi és a komfortérzetünk sem lesz jobb.
Mitől vagyok olyan biztos ebben? Attól (is), hogy évtizedek óta ontja a mérget Marosvásárhely környékére a vegyipari kombinát, amely átlagos kapacitással dolgozva is óránként több, mint százezer köbméter gázt használ fel (emlékszem, 1990 januárjában kb. 140 ezer köbméter volt az óránkénti átlagos fogyasztása, ezt abban a téli hónapban felére csökkentettük, hogy a lakosságnak biztosítani lehessen a fűtést és a melegvíz-szolgáltatást). Lehet, hogy most már kevesebb a fogyasztás, hiszen személyzetében is egyharmad kapacitással működik a gyáróriás, de akkor is tudjuk, hogy a legnagyobb fogyasztó, amelynek ráadásul olcsóbban számítjuk fel a gázt, mint a lakosságnak. Tudom, vannak közgazdasági meggondolások, amelyek szerint így jobban értékesíthető a természeti kincs, csak azért vagyok nagyon borúlátó, mert az állampolgárnak ebből a haszonból semmi nem jut vissza. Méregből annál több!
Persze bárki megcáfolhat, hiszen az államfő egyúttal azt is bejelentette, hogy június elsejétől visszaadják a közalkalmazottaknak az évek óta csökkentett fizetést. Nem visszamenőleg, hanem pontosan június elsejétől ugyanannyi lesz a fizetésük, mint a csökkentés előtt. Az szóra sem érdemes, hogy közben inflációs hatás érte a pénzt, és szóba sem kerül, hogy tiszta véletlenül június 10-én helyhatósági választásokra kerül sor. Természetesen a két eseménynek semmi köze egymáshoz, fogják majd mondani a politikusok. Aki képes ezt elhinni, annak hosszú és boldog életet jósolok. Én inkább megmaradok annál a ténynél, hogy eddig sem a közemberek (nem csak a közhivatalnokokat értem ide!) részesültek a nemzeti vagyon értékesítéséből, ezután is ez fog történni. Nem éppen mellékesen: az unalomig reklámozott verespataki aranyérc kitermelése ugyanannyi „hasznot” fog hajtani a nép számára.
Akárcsak itt, a szomszédban: minő véletlen, ugyancsak a napokban hozták nyilvánosságra, hogy Magyarország alatt óriási kincs rejtőzik fekete szén formájában. Bár a hírforrások megjegyzik, hogy gazdaságos kitermelése csak mélyfúrásos technológiával lehetséges, politikusok máris felrajzolják a rózsaszín felhőket a tavaszodó égboltra. „Csupán” annyi a baj, hogy alig két-három éve azt olvashattuk-hallhattuk a magyaroszági médiában, hogy Makó környékén az ország fogyasztását száz évre biztosító gázmező(k) vannak. Időközben kanadai, holland és brit társaságok már vissza is adták kutatási engedélyeiket, mert egyrészt a várható hozam nem számottevő, másrészt technikai-gazdaságossági nehézségek miatt távoztak a (harc)mezőről.
Ettől még persze nem kell azonnal kétségbeesnünk: Magyarország, mint a Kárpát-medence egyik legalacsonyabban fekvő területe, vígan hajókázhat azon a vízmennyiségen, amely altalajában fellelhető, miközben a világ más tájain kritikusan kevés éltető víz található. Csak okosan kell majd gazdálkodni ezzel a vízmennyiséggel, talán egyelőre elég, ha folyton azt hangoztatják, hogy Magyarország gyorsnaszádként vitézkedik a világgazdaság háborgó tengerén, ahol a lomha óceánjárók alig haladnak, vagy éppen jéghegynek ütköznek.
Ugye, milyen „jó szomszédok” vagyunk?!