Angol ernyő alatt románul
Az egyik telefonszolgáltató főtéri nagy üzletében vásároltam pár éve maroktelefont és kötöttem velük szerződést. Azóta is rendszeresen, havonta küldik a számlát, jelezve kötelezettségem teljesítését, én pedig ugyanolyan rendszeresen megjelenek az üzlethelyiség fizetőpultjánál tartozásom lerovásáért. A számlát a modernül átalakított és berendezett üzlethelyiség hátsó részében lehet kiegyenlíteni, ahol három alkalmazott ülhet, és szolgálhatja ki a bérletes ügyfeleket egyszerre. De azt én még sosem fogtam ki, hogy mindhárom helyen dolgozott volna valaki, inkább egy-egy tábla fogadott: jelenleg a másik kasszánál dolgoznak. Alapjában véve el sem kell olvasnom az ékes egynyelvű szöveget, mert a sorban állás úgyis egyértelműsíti a szolgáltatás és kiszolgálás „tisztes” állapotát.
Történt a minap, hogy havi bérletem törlesztése kapcsán újból felkerestem a szolgáltatót, és egyszerre két kasszánál is folyt a kiszolgálás. Az egyik széken ülő hölgyet látásból már ismertem, s mivel hetvenhez közeledő életkoromban nem igazán hallom és értem meg az idegen nyelvű kérdéseket, ezért a másik széken ülő – eddig még nem látott – fiatalember előtt álltam be a sorba, inkább kivárva még két-három személy kiszolgálását a jó megértés reményében. Sorra kerülve már mondom is a telefonszámot: nulla-hét-negyvenegy…, mire az állam hivatalos nyelvén rám szólt: „románul!” Hirtelenjött zavaromban nem jutott eszembe a további hat szám román megfelelője, s ezért édesanyám ékes nyelvén írószert meg papírt kértem. Egyből megértette, és készségesen kiszolgált, én meg ráírtam a telefonszámom a tőle kapott írószerrel az általa átnyújtott papírszeletre, ő pedig unalmas elégedettséggel beütötte a számítógépbe, még félhangosan le is ellenőrizte: én vagyok-e én? Legalábbis a nevem szép magyar hangsúllyal ejtette ki, nemcsak a személynevem helytelen román beírását (Zsószíf), hanem vezetéknevem két ö betűjét is. Ezek után mindketten ragaszkodtunk álláspontjainkhoz, elveinkhez: én megköszöntem a kiszolgálást magyarul úgy, ahogy egykor szüleim megtanítottak, ő pedig viszontlátást kívánt nekem hivatalos államnyelven. Aztán hazaérve láttam meg az általa kitöltött és átadott fizetési szelvényen a magyar betűkkel írt nevét. És történik mindez egy olyan erdélyi városban, amelynek meghatározó városképét mi, magyarok alakítottuk ki, és ma is kultúra-, jövőteremtő tényezői vagyunk ennek a százezres lakosú településnek. Történik abban az erdélyi városban, amelynek egykori magyar nyelvű orvosi egyetemén önálló angol kar működhet, de magyar nem, hogy végül a román mellett csak az angol nyelvű oktatás maradjon. Furcsa hasonlóságot láttam a kettő között.
