2019. szeptember 20., péntek

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Angol ernyő alatt románul

Az egyik telefonszolgáltató főtéri nagy üzletében vásároltam pár éve maroktelefont és kötöttem velük szerződést. Azóta is rendszeresen, havonta küldik a számlát, jelezve kötelezettségem teljesítését, én pedig ugyanolyan rendszeresen megjelenek az üzlethelyiség fizetőpultjánál tartozásom lerovásáért. A számlát a modernül átalakított és berendezett üzlethelyiség hátsó részében lehet kiegyenlíteni, ahol három alkalmazott ülhet, és szolgálhatja ki a bérletes ügyfeleket egyszerre. De azt én még sosem fogtam ki, hogy mindhárom helyen dolgozott volna valaki, inkább egy-egy tábla fogadott: jelenleg a másik kasszánál dolgoznak. Alapjában véve el sem kell olvasnom az ékes egynyelvű szöveget, mert a sorban állás úgyis egyértelműsíti a szolgáltatás és kiszolgálás „tisztes” állapotát.

Történt a minap, hogy havi bérletem törlesztése kapcsán újból felkerestem a szolgáltatót, és egyszerre két kasszánál is folyt a kiszolgálás. Az egyik széken ülő hölgyet látásból már ismertem, s mivel hetvenhez közeledő életkoromban nem igazán hallom és értem meg az idegen nyelvű kérdéseket, ezért a másik széken ülő – eddig még nem látott – fiatalember előtt álltam be a sorba, inkább kivárva még két-három személy kiszolgálását a jó megértés reményében. Sorra kerülve már mondom is a telefonszámot: nulla-hét-negyvenegy…, mire az állam hivatalos nyelvén rám szólt: „románul!” Hirtelenjött zavaromban nem jutott eszembe a további hat szám román megfelelője, s ezért édesanyám ékes nyelvén írószert meg papírt kértem. Egyből megértette, és készségesen kiszolgált, én meg ráírtam a telefonszámom a tőle kapott írószerrel az általa átnyújtott papírszeletre, ő pedig unalmas elégedettséggel beütötte a számítógépbe, még félhangosan le is ellenőrizte: én vagyok-e én? Legalábbis a nevem szép magyar hangsúllyal ejtette ki, nemcsak a személynevem helytelen román beírását (Zsószíf), hanem vezetéknevem két ö betűjét is. Ezek után mindketten ragaszkodtunk álláspontjainkhoz, elveinkhez: én megköszöntem a kiszolgálást magyarul úgy, ahogy egykor szüleim megtanítottak, ő pedig viszontlátást kívánt nekem hivatalos államnyelven. Aztán hazaérve láttam meg az általa kitöltött és átadott fizetési szelvényen a magyar betűkkel írt nevét. És történik mindez egy olyan erdélyi városban, amelynek meghatározó városképét mi, magyarok alakítottuk ki, és ma is kultúra-, jövőteremtő tényezői vagyunk ennek a százezres lakosú településnek. Történik abban az erdélyi városban, amelynek egykori magyar nyelvű orvosi egyetemén önálló angol kar működhet, de magyar nem, hogy végül a román mellett csak az angol nyelvű oktatás maradjon. Furcsa hasonlóságot láttam a kettő között.