Lejártak a helyhatósági választások, lehiggadnak lassan a helyi politikai kedélyek, néhány helyen „repetálnak”, máshol bölcsen vagy dühösen beletörődnek a megváltoztathatatlanba. Az élet megy tovább.
Lejártak a helyhatósági választások, lehiggadnak lassan a helyi politikai kedélyek, néhány helyen „repetálnak”, máshol bölcsen vagy dühösen beletörődnek a megváltoztathatatlanba. Az élet megy tovább.
Miközben a helyi (iszap)birkózás foglalta le minden időnket, észre sem vettük, hogy a narancsszínű államelnök, aki egy ideje kámfort játszott, feltámadt. És újult erővel „osztja az észt”. A kormányváltás óta – el kell ismerni – nincs könnyű dolga, a vazallusai kushadnak, hatalmas teret veszítettek az önkormányzatokban, egyre kisebbek és kisebbek lesznek, már a színüket sem tudják: narancs, zöld, kék? És velük együtt zsugorodik Traian Băsescu. A fiatal, erős, arrogáns, szégyentelenül pimasz kormányfővel sincs nagyon mit kezdenie, mert az félszóból „szájba vágja”, hogy csak kapkod a levegő után.
Fordult a kocka: eddig ő volt a tótumfaktum: államfő, miniszterelnök, titokminiszter és sok minden egyéb egy személyben. Mára szinte zanzává zsugorodva azért kell hadakoznia, a hét évig semmibe vett alkotmányt lobogtatva, hogy elmehessen Brüsszelbe. A brüsszeli kiszállás körüli vita mindkét részről meglehetősen kínos és nevetséges is egyben. Az új kormányfő, eléggé jogszerűtlenül, magának vindikálja az ország képviseleti jogát, az elnök viszont azt állítja „a külpolitika vezére az államfő”, ami szintén eléggé abszurdum, mert akkor meg mire való a külügyminiszter?
A fülemülevita nevetséges és szánalmas. A külpolitika köztudottan a kormányprogram része, amelyet a parlament fogad el a kormány beiktatásával egy időben. Ezt a programot a kormánynak kell megvalósítania, természetesen az államfővel közösen, miközben nem szabad elfelejteni, hogy a főszerep a külügyminisztériumé, a külügyminiszteré, akit egyébként ezért is neveznek a diplomácia vezetőjének. Ilyen körülmények között sem az államfő, sem a kormányfő nem lehet az ország első diplomatája.
Az elnök hét év alatt megszokta, hogy minden a kénye-kedve szerint történik, nehezen éli meg a rendreutasítást. Bizonyára ezért kezdett mostanában naponta szerepelni a tévében, siránkozni, hogy háttérbe akarják szorítani. Természetesen igaz, a kézfogás és egyéb, a protokollum fogalmába tartozó mosolypolitika az államfő privilégiuma. De a szerződéseket, egyezményeket a kormányok írják alá, amelyeket utóbb a parlament szentesít. Egy normális, demokratikus országban az egyeduralom ismeretlen fogalom. Sajnos, Romániára ez a jelző közel negyedszázaddal a rendszerválás után sem illik.
