Fordított ívű szivárvány

A fellegekben jár – mondják arra az emberre, aki gyakran rugaszkodik el a valóságtól. Nos, a hajdúhadházi Juhász László rendszeresen jár fényképezőgépével a felhők között…

Tűzmadár

A fellegekben jár – mondják arra az emberre, aki gyakran rugaszkodik el a valóságtól. Nos, a hajdúhadházi Juhász László rendszeresen jár fényképezőgépével a felhők között, s mondhatni, hogy folyamatos párbeszédet folytat azokkal a különleges lényekkel, amelyek a fellegekből tekintenek rá. Krisztus-fej, Mária a kisdeddel, óriások, madarak, állatok, csókolózó pár stb. csupán néhány azokból a rajzolatokból, amelyek a lakása fölötti égen időnként megjelennek. Civil foglalkozása szerint a vendégek által kedvelt, népszerű, mindig mosolygós, szolgálatkész felszolgáló egy debreceni szállodában. Ott mutatta meg a mobiltelefonján az első képet, s kíváncsian várta a választ, hogy hiszem-e, látom-e, amit ő állít. Mivel láttam, el kellett hinnem – s így került sor az alábbi beszélgetésre. Ennek során az is kiderült, hogy szerte a világon Kanadától Ausztráliáig nem az egyedüli amatőr fotós, akinek üzennek a felhők. Vágya, elképzelése, hogy kizárólag ezzel a témával foglalkozzék.

Szereti ugyan, ha pénz nyomja a zsebét, de az égiekkel való folyamatos párbeszéd mértékletességre inti. Lehet, hogy némelyek kicsit hóbortosnak tekintik, de a csodát, amelyben szinte nap mint nap része van, pénzért nem lehet megvásárolni. Ezért szeretné megosztani másokkal is a különleges látványt, amit titokzatos égi mesterek ajándékoznak neki – fogalmazza meg hitvallását már a beszélgetés kezdetén.

– Bár városi körülmények között alig van rá mód, a természetben járva talán nincs is ember, akinek ne akadna meg a szeme az égi seregeken, amelyeket találóan bárányfelhőknek, fátyolfelhőnek stb. nevezünk. Megbámuljuk, aztán valami másra siklik át a tekintetünk. Juhász László hogyan, mikor szeretett bele a fellegekbe?

– Hét évvel ezelőtt, 40 évesen pillantottam meg a Debrecentől tíz kilométernyire levő Bocskai-kertben egy fordított ívű szivárványt. Érdekesnek tartottam, ezért lefotóztam. 2011-ben újra megjelent előttem a fordított ívű szivárvány, s attól kezdve szinte mániákusan figyelem az eget. Néha úgy érzem, hogy a felhők játéka a gondolataim, a tudatalattim kivetülése. Minden felhő rajzol és alkot, de van olyan típus – Nagyvárad mellett figyeltem meg először –, amelynek különösen finom, selymes, sejtelmes a rajzolta. Ha észreveszem, már üdvözlöm is, mert tudom, hogy tartogat számomra valami meglepetést. Amikor legutóbb családommal a Mátrában jártunk, szürke, esős volt az idő, de fölöttünk tiszta kék ablak nyílt a végtelen felé – mondja, s közben fényképekkel is bizonyítja szavait, amelyek találó címeket viselnek: Isteni megbocsátás, Fényhozó stb.

– Kiválasztott, gondolhatnánk a képeken rögzített arcok, jelenetek alapján. Van-e valami az életében, amivel kiérdemelhette ezt az égi ajándékot? – érdeklődöm.

– Nem is tudom. Fiatalkoromban mindent kipróbáltam. Voltam rossz és jó, gazdag és szegény, volt egy időszak, amikor rabul ejtett az alkohol, máskor nagyon sokat dolgoztam – valójában egy átlagos ember életét éltem. Nyolc évvel ezelőtt találtam meg a jelenlegi párom, aki azóta támogat, erőt ad, ahogy a kislányunk is – mondja, s mutatja a róluk készült képeket. – Sokan hóbortosnak néznek, s szokták mondani, hogy: szólj a felhőidnek, hogy szép időt szeretnénk. Mivel a nevem szerint juhász vagyok, az égi mezők lakóival talán ősidőktől ismerjük egymást, s ha valami problémám adódik, szólok az én nagy tervezőmnek. Ami fölöttünk van, az hallgat ugyan, de segíteni próbál, ebben biztos vagyok. Néha jeleket kérek, nem pénz, nem tárgyak formájában, csak azért, hogy érezzem, tudnak rólam, s a jeleket meg is kapom. Augusztusban egy kiránduláson a bal kezem alatt rózsafüzért láttam, két hétre rá egy konferencián a bal lábam alatt volt a rózsafüzér. Otthon, takarítás közben benyúltam a polc alá, s egy óriási áramütés ért, de nem lett semmi következménye. Dolgozni indultam, s a párom szólt, hogy vigyek magammal esernyőt. Arra gondoltam, nem szükséges, de az autóbusz nem állt meg, az eső pedig esett. Amikor eszembe ötlött, hogy mégiscsak hozni kellett volna, ahogy lenéztem, ott volt a járdán egy esernyő.

– Honnan ez a fogékonyság a fenti világ iránt, van valami örökletes is benne?

– Én ilyesmin nem gondolkozom. Édesapám sírköves volt, s amikor közeledett a halála, bocsánatot kért tőlem, hogy nem tudott úgy elindítani az életben, mintha például festőművész lett volna, s a reám hagyott képek árából vígan élhetnék.

Személy szerint úgy érzem, hogy az élet nagyon egyszerű, mi, emberek bonyolítjuk el, holott csak annak a tanításnak kellene engedelmeskedni, hogy légy jó mindhalálig. Ami pedig az égieket illeti, a régi öregek jóban voltak velük, olvasni tudtak a jelekből. Amikor a kedvenc felhőimet fényképezem, a rossz megszűnik bennem, s azt szeretném, ha minden ember meg tudna maradni jónak. Gyakran úgy érzem, hogy falakba ütközöm, s ilyenkor arra gondolok, hogy nem jött még el az én időm. Pedig a három próbatételt kiálltam, s elmentem a táltosokhoz is, de egy idő után elfordultak tőlem.

– Említette, hogy sokat foglalkoztatott szakember, gyakran hívják nívós rendezvényekre felszolgálni.

– Szeretem a mesterségem, s igyekszem minden vendégnek a kedvében járni. A nyűgös vendéget is meg lehet puhítani, ha megtaláljuk a gyenge pontját, s kívánságát teljesítve meglágyul a szíve.

– Hogyan látja további kapcsolatát a felhőkkel?

– Egy sebészorvos azt mondta, azért látok annyi arcot, alakot a felhőkben, mert az agyamban már kialakult az erre való összpontosítás. Szeretném nagyon jól megtanulni a fotózást, s egész további életemben csak a felhőket figyelni, rajzolataikat lencsevégre kapni, titkukat megfejteni, s megosztani másokkal is ezt a fölöttünk lévő folyton változó csodát.