Főnyeremény
2018-04-10 15:39:01
- Nagy Székely Ildikó
Néha mintha bizonyos tárgyak a részünkké válnának, velünk együtt lélegeznének. Eszter néni esetében a múlt századbeli, szürke bevásárlószekér ilyen.
Néha mintha bizonyos tárgyak a részünkké válnának, velünk együtt lélegeznének. Eszter néni esetében a múlt századbeli, szürke bevásárlószekér ilyen. Színében tökéletesen illik frissen göndörített, ősz tincseihez, hosszú ballonkabátjához, és formájában is épp olyan, mint tulajdonosa: kicsi és zömök, titkokat rejtegető. Elszántan követi reggelente a hatvanas évei elején járó asszonyt. Nemcsak a piacra, kenyérüzletbe vezető úton gurul utána, a közeli sorsjegyárus irodájába is elkíséri.
– Mióta lottózik? – kérdeztem, amikor a megbeszélt időpontban a tömbháza melletti sétányon találkoztunk.
– Mióta az eszemet tudom – kezdte történetét, aztán letelepedett mellém a padra. – Édesapám örökítette rám a szerencsevadászat szenvedélyét. Halk szavú, szelíd ember volt, cigarettára, italra nem költött, a pohár bort ünnepnapokon sem fogadta el. A keresetét hónapról hónapra leadta anyámnak, hagyta, hogy ő ossza be a konyhapénzt és az egyéb kiadásokra szánt összeget. A sorsjegy árát azonban minden hét elején elkérte. Pronoexprest vett, a mai 6/49 nevű lottót, ha jól emlékszem, 6 lejt kellett fizetni egy szelvényért. Mindig ugyanazzal a számkombinációval játszott, a születésem napjától és hónapjától, illetve az akkori házszámunktól várta a szerencsét.
– Beváltak a számításai?
– Előfordult, hogy kijött pár szám, nyert egy-egy kisebb összeget. Mindig a sorsolás előtti napon tette fel a pénzt, babonásan ragaszkodott ehhez az időponthoz. Egyszer, nem sokkal az esküvőm után, egy szekrényt kellett felvinni az albérletbe, ahol a párommal laktunk. Kéz alól vettük, volt rajta javítanivaló. Édesapám asztalos volt, lelkesen jött segíteni. Miután felcipelték a férjemmel a bútordarabot, munkához is látott. Este lett, mire végzett. Akkor jutott eszébe, hogy aznap kellett volna sorsjegyet vásárolnia. De nem keseredett el, kacagva mondta, hogy ezzel most nyert 6 lejt. Ha hiszi, ha nem, azon a héten telitalálata volt, azaz lett volna. Édesanyám lelkendezve vitte oda neki az újságot a nyertes számokkal. Amikor apám meglátta, nem szólt semmit, csak ledőlt az ágyra, és a fal felé fordult. Nem sírt, nem mérgelődött, csak feküdt csendben órákon át. Később, persze, nekem is elmesélték a történteket. Sokáig hibáztattam magam, amiért szekrényt szerelni hívtam apámat azon a napon, és talán máig sem múlt el teljesen a bűntudatom. Az ő emlékéért lottózom olyan kitartóan. Neki szeretném visszaszerezni a főnyereményt.
– A későbbiekben még vásárolt sorsjegyet az édesapja?
– Rendszeresen, de a számai egyszer sem jöttek ki. Akkoriban divat volt születésnapra is szerencsét ajándékozni. Karikára voltak felfűzve a „loz în plic”-ek (sz. m.: zárt sorsjegyek), és előfordult, hogy a bútorgyári munkatársaitól apám megkapta az egész karikát. Nem tudom, mennyi sorsjegy volt rajta, de az biztos, hogy valamennyin a „necâştigător” (sz. m.: „nem nyert”) felirat állt. Ezek a kudarcok azonban sohasem vették el a kedvét a lottózástól, és persze az élettől sem. Senkit nem láttam olyan élvezettel körtét hámozni, mint őt, és a tejbe áztatott kenyérbelet is olyan békés boldogsággal kanalazta, mintha övé lett volna az egész világ. Pedig nem voltunk jómódúak, de ő nem elégedetlenkedett. Ahogy édesanyám sem. Soha nem kértek kölcsön senkitől a szüleim, és ha vendégek jöttek hozzánk, terített asztal fogadta őket. Emlékszem, valamikor a hatvanas évek vége fele apám öccse látogatott el hozzánk a feleségével és a gyermekeikkel. Szolnokon éltek, úgy vártuk őket, mint hosszú tél után a napfényt. Édesanyám háromfogásos ebédet készített, és tíz kicsi csokoládét is vásárolt a vendég gyerekeknek. Kisiskolás voltam még akkoriban, kívántam én is mindent, amit a velem egykorúak, de tudtam, hogy nekem nem jut az édességből, így nem követelőztem. Azzal vigasztaltam magam, hogy a látogatók biztos hoznak majd nekem is valami szépet vagy finomat a messzi Magyarországról. Nagy felhajtással érkeztek, mindhármunkat sorra puszilgattak, aztán a családfő lehajolt hozzám, és azt kérdezte: szereted, te kislány, a mazsolát? Nagyon megörültem, ugyanis az egyik kedvenc édességem volt, de ritkán jutottam hozzá. A következő percben azonban az arcomra fagyott a mosoly, a vendég ugyanis egy kék plüssmalacot nyomott a kezembe. Értetlenkedésem láttán csodálkozva tudakolta: te nem ismered ezt a mesesorozatot? Pedig mióta „adják” a tévében! Csak két „apró” részletről feledkezett meg a kedves rokon: egyrészt nálunk nem lehetett „fogni” a magyar adást, másrészt nem is volt televíziónk.
– Önnek voltak az elmúlt évtizedekben nyertes sorsjegyei? – kanyarítottam vissza a szót beszélgetésünk elejére.
– Jó pár évvel ezelőtt kijött négy számom a hatból, hétszáz lejt vihettem haza. Akkoriban romlott el a mosógépem, így a legjobbkor jött a nyeremény. Azóta azonban egyszer sem jártam szerencsével. De nem adom fel.
– Ha telitalálata lenne, mit kezdene a pénzzel?
– Vásárolnék egy kétszobás lakást, lehetőleg abban a tömbházban, amelyet Ceauşescu az egykori házunk helyére építtetett. Egy nehéz körülmények között élő, tisztességes családnak adnám bérbe a lakást a lehető legolcsóbban. Azért nem ingyen, hogy senkit meg ne alázzak. Mert, tudja, a becsületes ember a nincstelenségben önérzetesebb, mint ha jól megy sora. A maradék pénzt eltenném jó helyre, sosem lehet tudni, mikor vehetném hasznát. Költekezni, utazgatni nem kívánok, nekem a reggeli bevásárló-körút bőven megteszi. Édesapámé volt ez a kis szekér, amikor még kijárt a házból, ebben hordta haza az ásványvizet. Amikor elindulok vele, olyan, mintha az ő kezét fognám. A napi boldogságomhoz ennyi éppen elég.
