Magyarázza a bizonyítványát a jegybank kormányzója a frankhitelesek hétvégi tüntetéseinek nyomán, és bár a fejét követelni első olvasatra szigorú szentenciának tűnik, a főbankár mundérján van annyi folt, amennyi egy tartásos embert elgondolkodtathat a lemondáson.
Magyarázza a bizonyítványát a jegybank kormányzója a frankhitelesek hétvégi tüntetéseinek nyomán, és bár a fejét követelni első olvasatra szigorú szentenciának tűnik, a főbankár mundérján van annyi folt, amennyi egy tartásos embert elgondolkodtathat a lemondáson. Mert több százezer ember nyomorba jutásáért csak kis részben is felelősnek lenni nagy teher.
A frankhitelesek mostanában kirobbant kálváriája csak a csúcsa annak a jéghegynek, amely az európai integrációkor a valutahitelek képében úszott be a hétköznapjainkba. A csatlakozáskor össze kellett hangolni a romániai szabályokat a nyugatiakkal, és megnyitni a piacot a nyugati bankok előtt, és az akkortól tapasztaltak láttán azt a következtetést szűrhetjük le, hogy szigorúbb szabályokat kellett volna szabni a bankároknak.
Nem vitás, hogy a gazdasági válság is alapos pusztítást végzett a hitelesek zsebében, sokan akkor is komoly bajban lennének, ha mindenki a lehető legtisztességesebben játszott volna. Azonban a jegybank élén már hosszú ideje álló és magas bizalmi indexnek örvendő szakértőnek többet és hangsúlyosabban kellett volna beszélnie akkoriban a devizahitelezés kockázatairól, amelyek még a pénzügyi világban jártas embereket is jócskán meglephetik. Emellett pedig az integráció időszakában szintén bőven és hangosan kellett volna beszélnie az uniós bankok feketelistájáról. Nyugaton sem szárnyas angyalkák közlekednek az utcákon, és a jártasak jól tudták, hogy a bankvilágban is bőven vannak olyanok, akik hajlanak az ügyfelek átverésére. Az ilyesmire hajlamos „üzletembereknek” pedig valódi aranybánya volt az unió 2004-es és 2007-es bővítési hullámaiban csatlakozó kelet-európai országok fogyasztói bázisa. Hiszen a volt kommunista térség tervgazdálkodó rendszerében szocializálódott emberek többségének nem sok fogalma volt arról, hogy a szabadpiac világában is nagyítóval kell elolvasni bármilyen szerződés apró betűs részleteit, ha az átveréseket el akarjuk kerülni. Ezek a bankok pedig a keleti piacon is lecsaptak a prédára, és a gátlástalanságukról nagyon sokat elárul, hogy a térség országaiban egy kis állam lakosságával felérő számú ember került hitelcsapdába alig egy évtized alatt. De hogy a fehér galléros nagymenők sem érinthetetlenek, bizonyítja, hogy nálunk egyes bankokkal szemben az átvert fogyasztók pereket is nyertek. Miközben a politikum a bankszféra nyomására szó szerint kiherélte az öt évvel ezelőtti fogyasztói hitelszabálytörvényt. Noha a jegybank kormányzójának abban a játszmában hatáskörileg nem jutott lap, arról sem sokat tudunk, hogy a szakértő hangján felszólalt volna a kisemberek védelmében. Szóval jócskán volna miért hamut szórjon saját fejére az egykori technokrata elnökjelölt. Igaz, a frankhiteleseken ez most nem segíthet sokat, ők legfeljebb abban reménykedhetnek, hogy a svájci exportőrök, akiknek a magas frankárfolyam olyan, akár egy nyakkendő helyett viselt malomkő, közbelépnek a saját bankáraiknál. Vagy abban, hogy a politikum mer meredeket lépni, és akár bankérdeket sértő törvénnyel is védeni adócsapdában vergődő választóit.
