2020. november 30., hétfő

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Nietzsche egyre érzékenyülő és ingatag elmével gyakran éles gondolatokat fogalmazott meg. Egy ideig jó barátságban volt Richard Wagner zeneszerzővel. Wagner muzsikája mély nyomot hagyott a filozófusban: tisztelte, és felnézett rá. Épp ezért érintette fájóan Nietzschét, amikor Wagner úgymond megfeledkezett a barátságról. „Talán az sem véletlen, hogy a zeneszerző halála napján (1883. május 22.) fejezte be a Zarathustrát, amelynek fő gondolata nem más, mint hogy „Isten halott” – nem léteznek többé a hagyományos értékek, semmi sem érvényes többé –, hiszen Wagner sem létezik immár. Mindenesetre elgondolkodtató a magánéleti csalódás kozmikus felnagyítása, amely esetleg paranoid tünetnek is értelmezhető” – írja Magyar László András orvostörténész.

Nietzsche a zongoránál – Hogy tévedés ne essék…
(Zene nélkül tévedés lenne az élet)



Különösen érzékeny és fogékony volt Nietzsche a zene iránt. Már gyerekkorában zongorázott és komponált. Senkitől sem tanulta a zeneszerzői mesterséget, ő maga a saját elképzelései, érzései alapján alkotta meg saját zenéjét. Tökéletesen beleillett ezzel a viszonyulásával a romantika szabadelvű világába.

Mint olvastunk már róla, egy ideig szoros barátságot ápolt Wagnerrel. Wagner nézetei bizonyára hatással lehettek Nietzsche zenei nézeteire is. A zenéről úgy beszél, mint sajátos nyelvről: a szó a gondolatok nyelve, a zene pedig az érzéseké. Egyik sem tudja helyettesíteni a másikat. A zene és a költészet között egyfajta rokonságot fedez fel: a rendezett mozgást. Mégis mindkettőre szükségünk van, mert még a költészet sem pótolhatja a zenét.

Nietzsche nemcsak beszélt a zenéről, hanem gyakorló zenész és zeneszerző is volt. Zongoráján gyakran elmélkedett, és megszólaltatta szavakkal kifejezhetetlen lelkiállapotát. A zene a filozófus életének a része volt. Ismerve érzékeny lelki alkatát, valószínű, hogy öntudatlanul terápiás céllal „használta” a zongorát. Szüksége volt, hogy kifejezze magát: ahol véget értek a szavak, ott kezdődött a muzsika.

1874-ben megírta zongorára A barátság himnusza című művét, amit 1878-ban Az ének himnuszaként adtak ki. A hét tételből álló mű filozofikus hangulatú, és különös módon mindenik tétel lassú, elmélkedésre ad időt.

Külön érdekesség, hogy Nietzsche dalokat is komponált, többek között három Petőfi-verset is megzenésített. Talán önmaga kifejezését fedezte fel a már „holt költő” versében:

„Szeretném itthagyni a fényes világot,

Amelyen oly sok sötét foltot látok.

Szeretnék rengetegbe menni,

Ahol nem lenne senki, senki!

Ott hallgatnám a lombok suttogását,

Ott hallgatnám a patakok zúgását

És a madárnak énekét,

S nézném a felhők vándorseregét,

Nézném a nap jöttét s lementét...

Míg végre magam is lemennék.”


A másik két Petőfi-vers – a Te vagy, te vagy, barna kislány, illetve a Te voltál egyetlen virágom – is lehangoló, a halálról szólnak.

Himnusz a barátságról – Előjáték


Nietzsche jól tudta, hogy zenéje sajátos. Néha eljátszadozott más zeneszerzők gondolataival, és továbbgondolta azokat rendkívüli módon. Nem törekedett betartani semmilyen zenei formát, számára az érzés kifejezése jelentette a lényeget. A zenében kapcsolatteremtést is látott. Több négykezes zongoradarabot is írt azért, hogy lehetőséget teremtsen az együtt muzsikálásra.

Egy alkalommal átadta Hans von Bülownak a Manfred-meditáció című zongoraművét véleményezés céljából. Bár ne tette volna, mert Liszt Ferenc veje olyat írt a műről, hogy egy ideig Nietzsche inkább elmélkedett, mint hogy a zongorához közelített volna. Bülow mindenféle kerülő szavak nélkül megírta, hogy ez a zene a „legkellemetlenebb és legzeneellenesebb”, amit valaha hallott. Szerencsére a ledorongolt szerzőnek volt annyi önkritikája, hogy tisztelettel tudomásul vegye a bírálatot!

A zene létszükséglet a filozófus szerint. Egy különösen szép hasonlattal fejezi ki, hogyan viszonyulnak sokan a muzsikához, miközben észre sem veszik az életükben betöltött szerepét. „Úgy szeretjük a zenét, mint a holdvilágot. Hiszen egyik sem akarja a napot kiszorítani, csak az éjszakáinkat akarja mindegyik tőle telhetőleg megvilágítani. De ugye, bár tréfálni és nevetni lehet azért rajtuk? Legalább egy kissé? Csak éppen hébe-hóba?” Magyaráznunk sem kell, hogy e megállapítás a jelenkorban is megállná a helyét. Megvolt a véleménye a harsány, zajos zenéről is: „Ez a mai zene, erős tüdejével és gyönge idegeivel, legelőször mindig magamagától ijed meg”. Talán nem érvényes ez a gondolat is a jelenben?

1889-ben aggasztó dolgot művelt: ismerőseinek különleges leveleket kezdett küldeni, melyek teljesen érthetetlenek voltak. Elmebetegség kerítette hatalmába a nagy gondolkodót. Hamarosan felügyeletre szorult. Kezdetben édesanyja ápolta, majd az anyja halála után nővére lett a gondozója.

Amikor látogatói érkeztek, senki sem látta rajta, hogy elmebeteg, csupán annyit vettek észre, hogy a tudós bölcsen hallgat.

1890-ben, mindössze 56 évesen szoborrá merevedett a néma arc, a nagy elme nem küszködött többé nagy gondolatokkal. Nekünk hagyta a zenét és a figyelmeztetést, hogy „zene nélkül tévedés lenne az élet”.