Felhőerdők a Palotában

A marosvásárhelyi származású Szász Sándor festőművész Rendszerek és felhőerdők című kiállítása nyílt meg augusztus 20-án a Képzőművészek Egyesületének (UAP) Kultúrpalota-beli Art Nouveau Galériájában. A szeptember 8-ig látogatható tárlat a Maros Megyei Múzeum és az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület szervezésében jött létre. 

Az alkotó, Szász Sándor a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasa, 1976-ban született Marosvásárhelyen. 1990 és 1994 között volt a marosvásárhelyi Képzőművészeti Szakközépiskola diákja, 1995 és 2001 között a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán volt hallgató. 1997-től az Élesdi Művésztelep alapító tagja, társelnöke, 2001-től az MAOE, 2002-től az MAMŰ, 2004-től a BLOCK-ART Kulturális Egyesület, 2005-től a Fészek Klub tagja. Amint azt Paksi Endre Lehel írja az artportal.hu honlapon, festészeti tevékenysége mellett szervezői, oktatói aktivitása is jelentős. Hagyományos műnemekben: tájképekben, figurális kompozíciókban gondolkodik. A természeti látvány s a világ dolgai számára csak ugródeszka – egy rendkívül súlyosan terhelt, posztapokaliptikus világ látnokaként jelenít meg onnan származó víziókat. Nem kísérletezget a képi elemek kombinációival, ugyanis a tematikát eredményező szellemi háttér adott; a játékosság, a kérdésfeltevés vagy a személyes-aktuális konstrukciók idegenek munkamódszerétől. Magánmitológiája oly mértékben tekinthető inkább metaszubjektívnek, hogy akár a swedenborgi köztes lét roppant, ködlő szurdokait azonosíthatjuk tájképi vásznain; szirt és vizenyős rét sorozata is többszörösen szimbolikus, félabsztraktba hajló szürreális ábrázolás; valamint szellemlényportréi is hasonló tipológiájúak az azonos tematikájú festői hagyományban megjelenőkhöz. Az utóbbi években a vertikálisan meghatározható, időn kívüli tematika felől a narratívabb, időhöz könnyebben köthető előadásmódban dolgozik, magához képest egészen konkréttá fogalmazott jeleneteket is komponál. Az elnyomó földi hatalom, magány és az ipari környezetkárosítás szimbolikus, baljós ábrázolásai ezek.

Az alkotó marosvásárhelyi tárlatát a kiállítás kurátora, Ungvári-Zrínyi Kata nyitotta meg. Az alábbiakban a megnyitóbeszédet közöljük. 

Szász Sándor: Rendszerek és felhőerdők

Mit jelent a Másik fogalma a kiállítás és a Felhőerdő kontextusában?

A Másik lehet a természet, vagyis az anyag, az emberi vagy nonhumán élőlény, de Másik a társadalmi rendszer is, vagy az élet bármely rendszere, amely meghalad bennünket.

Ha alaposan meg akarjuk érteni a fogalmat, meg kell ragadnunk a kezdetektől a lényegét: amikor az ember a világra jön, az anyával való szimbiotikus időszak után, amikor még egyek vagyunk a világgal, a születés pillanatával minden megváltozik. Az észlelt világ két részre oszlik: emberre és világra, egyénre és környezetre, Énre és Másikra. Idővel a Másik differenciálódik: a gyermek megtanulja megkülönböztetni az anyát a világ többi részétől, a tárgyat az anyától, a tárgyat más tárgyaktól, a személyt más személyektől. De a Másik érzése életünk végéig velünk marad – hiszen az Egész és az Egység tapasztalata után egyedül maradtunk. Az érzés akkor jön elő, amikor valami idegennel találkozunk, valami olyannal, ami meghalad minket, vagy számunkra érthetetlen.

Ezekkel a hatásokkal dolgozik Szász Sándor, akár a természet, akár a társadalom, akár az idő rendszereivel kapcsolatban használja őket.

A természet rendszerei idegenné válhatnak a néző számára, ha az anyag nyomás alá kerül, vagy valamilyen módon erőnek vetik alá – ahogyan ez az oldalsó terem gömbképződményeiben megjelenik. Az anyag a saját „akarat”, az ágencia jeleit mutatja, és a gömbök konkrét formációkká állnak össze. Maga a fenséges minősége is, habár a természetben viszonylag gyakori esztétikai kategória, meghalad minket, és ez is feszültséget okozhat. A társadalom rendszerei és az emberi közösségek tevékenysége a legtöbb esetben konfliktusban állnak azzal, amit természeti erőknek nevezünk, így harc és küzdelem bontakozik ki. 

A Másik érzése az emberi rendszerekben is megjelenik. A társadalom, az ipari vagy politikai rendszerek automatizmusai hatalmat gyakorolnak felettünk, és embertelenségük néha még sokkol is – önmagukban is működnek, emberi beleegyezés nélkül, néha számunkra észrevétlenül is. A kiállítás bejárati termében a víziók társadalmi rendszerek képét ötvözik álmokkal, az emberi emlékezet töredezettségével, majd a benti helyiség installációjában ez a világ drámaibb minőséget nyer, miközben ugyanakkor megtartja szürreális és bizarr karakterét is. A „munka temetője” itt részben az iparosodás eredménye, amely megszakította a mesterségek organikus fejlődését, de a kommunizmus erőszakos rendszere hatására is ugyanígy elhal a munka: sematikussá és értelmetlenné válik.

A fenti térben pedig megtudhatjuk, hogyan hatnak a zsarnoki hatalom beavatkozásai az emberi emlékezetre és lélekre. A művész a madárember költői szimbólumát használja, aki menekülni akar, de nem tud, jelen van a helyzetben, de mégis el akar bújni. Ezt a műcsoportot személyes narratíva kapcsolja össze, de egy helyi közösség is, majd az összeállításhoz Dragomán György szövege csatlakozik, még tovább konkretizálva a helyzetet.

Meghívom Önöket, hogy fedezzék fel ezeket az egyedülálló és ismerős perspektívákat, és fontolják meg a bennük rejlő potenciált: a külső pillantás az Antropocénre kicsit nyugtalanító, kicsit távoli, de képes felrázni álmunkból, és felfrissíteni berögzött gondolatainkat.

Ungvári-Zrínyi Kata kurátor