Felfokozott ritmusban

Pályája együtt alakult a fennállásának 25. évfordulóját ünneplő marosvásárhelyi  Rohammentő-szolgálattal. Ha nem is az első naptól, de mondhatjuk, hogy már a kezdetektől sürgősségi szakápolóként dr. Raed Arafat, a szolgálat palesztin származású alapító orvosa mellett dolgozott. Jelenleg a SMURD főasszisztens-nőjeként gondoskodik arról, hogy ne legyen fennakadás a sürgősségi esetek ellátásában. Ha jellemezni szeretnénk, munkabírása, bátorsága, kitartása mellett a hűséget kellene említeni.

A marosludasi származású Vass Hajnal orvosnak készült, majd a Gheorghe Marinescu középiskola érettségi utáni asszisztensképző osztályában sajátította el a mesterséget. Fiatal lányként őt is megérintette az akkoriban újdonságnak számító szirénázó mentőautók látványa, s csatlakozott ahhoz az önkéntes csapathoz, amely a sürgősségi mentés iránt szenvedélyesen elkötelezett Arafat doktor mellé állt. Aazóta is állhatatosan vesz részt a szolgálat munkájában, vezetésében s a régi barakkból átalakított korszerű központban folyó továbbképzés irányításában. 

– Hogyan kezdődött? 

– 1992-ben másodéves asszisztenshallgatóként értesültem a szolgálat létezéséről, amely egy sürgősségi önkéntes tanfolyamot hirdetett. A kíváncsiságtól vezérelve vettem részt rajta, majd csatlakoztam a csapathoz. Sajnálatos módon már nagyon kevesen maradtunk az úttörők közül: kolléganőm Szabó Annamária, aki az első pillanattól itt volt, és dr. Boeriu Cristian sürgősségi főorvos, akit egyetemi hallgatóként előttem pár hónappal sodort ide a kíváncsiság. Egykori munkatársaink közül sokan külföldön dolgoznak a sürgősségi ellátás elismert, hírneves szakembereiként. Erre a területre sajnos az jellemző, hogy gyorsabban cserélődnek az emberek. Mivel nagyon nehéz munkáról van szó, nagy kitartás kell ahhoz, hogy valaki hosszú ideig vállalja.

– A kezdeti kíváncsiságon kívül mi fogta meg a nővérképzőben tanuló ludasi lányt?

– A száguldó mentőautóról akkoriban azt beszélték a városban, hogy a felszerelése minden sürgősségi eset ellátását lehetővé teszi, sőt még kisebb műtétek elvégzését is. Mivel gyermekkoromtól orvosnak készültem, vonzott ez a munka, s kíváncsi voltam arra is, hogy igaz-e, amit a sürgősségi szolgálatról mondanak. 

Az első időszakban keveset tudtam dolgozni, mert a mentőautó gyakran meghibásodott. Bár 1992 őszén már elvégeztem a tanfolyamot, az első ügyeletem 1993 kezdetére esik. Az önkéntesen dolgozó egyetemi hallgatók a vizsgaidőszak miatt hiányoztak, s engem annyira megfogott ez a munka, hogy nem tudtak hazaküldeni. Az első ügyeletek alatt nagyon féltem, hogy képes leszek-e helytállni. Amikor Arafat doktor mellett voltam, ő gyorsan elsorolta a teendőket, s én alig tudtam követni, hogy mit is kell tennem. Tetszett ez a mozgalmas élet, a mindig változó esetek, amelyek megoldása minden tudásunkat igénybe vette, s közben gyűltek a tapasztalatok is. 

– Mindezt önkéntesen, fizetség nélkül? 

– Természetesen. 1993-ban befejeztem ugyan a nővérképző iskolát, de nem tudtak alkalmazni. Míg a velem egykorúak azt mondták otthon, hogy dolgozni mennek és közben buliban szórakoztak, én elhitettem a szüleimmel, hogy szórakozni járok, miközben éjjel-nappal dolgoztam. Édesapám gyakran megkérdezte: miért jó nekem egész nap a kórházban, a mentőkocsin lenni, miért nem megyek haza a hétvégeken. Amikor sokallni kezdte, arra hivatkoztam, hogy születésnapra vagy egyéb alkalmakra vagyok hivatalos, miközben egyik ügyelet a másikat érte. De ma sem bánom.

– Meddig tartott ez a felfokozott munkaritmus?

– Hosszú éveken át. 1993-ban a megyei kórház intenzív terápiai osztálya alkalmazott, s engedték, hogy csak a kórház földszintjén levő újraélesztő szobában dolgozzam, de a munkaidőm korántsem nyolc órát tartott. Voltak 72, 92 órás ügyeleteim, megdöntetlen időtartamú rekordok.

– Hogyan lehetett kibírni ezt a folyamatos készenlétet?

– Ha szereti az ember, észre sem veszi a fáradtságot. Százmilliószor eldöntöttem, hogy hagyok mindent és megyek, de másnapra megváltoztak a gondolataim, és soha nem jutottam el odáig, hogy összecsomagoljak. Ha ezelőtt huszonvalahány évvel valaki azt mondja, hogy egy negyedszázad elteltével is annyit fogok kínlódni a szolgálat fenntartásáért,  nem hittem volna neki. Bár a kórház földszintjén berendezett központban adottak a legkorszerűbb feltételek, maradt a hajsza, hogy legyen személyzet, fogyóanyag, amivel a szabályszerű betegellátást biztosítani lehet, s hogy bizonyítani tudjam, hogy képes vagyok jól elvégezni a feladatomat.

– Meddig tartott az aktív élet, mióta van „csak” vezető tisztségben?

– Több mint tíz éven át az ügyelet után bent maradtam, hogy a megbízatásomnak eleget tegyek, majd folytattam újra az ügyeletet. Kezdetben ketten töltöttük be ezt a tisztséget. 1994-től, amikor megnyílt az edinburghi-i Királyi Orvosi Szolgálattól ajándékba kapott barakk, egyedül látom el a főasszisztensi feladatot. Miután már nem jártam a mentőkocsikkal, sokáig repültem, s az irodai munka mellett időnként ma is átmegyek a betegellátó részlegre is segíteni. 

– A légimentés terén a balszerencse nem kerülte el a szolgálatot. A balesetek után nem félt helikopterre ülni?

– Tiszta szívemből repültem, félelem nélkül. Természetesen minden bevetésre jól fel kellett készülni, mert a helikopterben nehéz dolgozni a beteggel, de amíg a helyszínre értünk, gyönyörködhettem az erdélyi tájban, aztán következett a munka, amit próbáltam a legjobb tudásom szerint elvégezni. 

– Milyen volt Raed Arafat doktorral dolgozni?

– Tetszett, de mivel mindig azt szerette volna, hogy amit kér, az már „tegnap” teljesüljön, nem volt könnyű. Tőle tanultam meg, hogy nincsenek lehetetlen helyzetek, hogy mindig létezik megoldás, csak meg kell keresni. Elültette bennünk, hogy nem lehet nemmel válaszolni, és nem szabad megtorpanni soha. Szünet nélkül magyarázott, tanított. Külföldi kapcsolatai révén folyamatosan jött valaki, aki oktatott bennünket, tanfolyamot tartott, külföldi tapasztalatcserére jártunk. Mindvégig azt éreztette velünk, hogy fontos részei vagyunk a csapatnak. 

Kezdetben egy orvosra egy szakasszisztens jutott, később kettő, s a számunk állandóan növekedett. Soha nem történt meg, hogy annyi alkalmazott legyen, ahány személy az ügyeletek ellátásához szükséges volt, a kiegészítést az önkéntesek jelentették. 

– Megmaradt-e az önkéntesség vonzereje, varázsa, ami az első években annyi fiatalt megérintett?

– Változtak az idők, másak az emberek, más a fiatalok értékrendje, de önkéntesek vannak most is. Némelyeket a kíváncsiság hoz el hozzánk, és aztán itt ragadnak. Volt, aki zöldfülű iskolásként kezdte, s időközben annyira megszerette, hogy a sürgősségi szakosodást választva ma orvosként dolgozik nálunk. 

– Hány tagú a személyzet?

– 250-en vannak a 13 vidéki elsősegélynyújtó csapat tagjain kívül, akik részben a tűzoltóság, részben a helyhatóságok alkalmazottai.

– Sikerül-e betölteni minden állást? Úgy hallottam, hogy ezen a téren gondok vannak.

– Előfordult, hogy elmentek emberek, és nem engedték, hogy a megürült helyeket betöltsük. Az idén tíz középkáder távozott, így maradtak üres állások, ezeket számításaink szerint  októberben fogjuk meghirdetni, amikor valószínűleg orvosokat is alkalmazhatunk. 

– Jelenleg hány orvos dolgozik a SMURD-nál?

– Körülbelül 30-an. Ők biztosítják a helikopteres ügyeleteket, teljesítenek szolgálatot a rohammentőn, az újszülött-rohammentőn, a 112-nél, meg persze a sürgősségi központban. Nem könnyű!

– Ha a kezdetekre gondol, elképzelte volna, hogy mekkora forgalma lesz, milyen sok beteg veszi igénybe a sürgősségi életmentést?

– Ennyire nem. Kezdetben egy-két beteget láttunk el 24 óra alatt, idővel ez a szám  100-ra nőtt, s ma már a 200-at is meghaladjuk. Természetesnek tartjuk, hogy nőtt a betegek igénye is. Tudjuk, hogy sokan neheztelnek ránk a hosszú várakozási idő miatt, ami megoldatlan gondunk maradt. 

– A munkatársai szerint a szolgálatnál jelentkezők egy részének nem itt lenne a helye...

– Legtöbbször ők kényszerülnek várakozásra, de senkit sem küldhetünk el, mert előfordulhat, hogy a látszólag könnyű eset súlyossá válik. Máskor a kivizsgáláshoz szükséges idő miatt kell többet várakozni. Véleményem szerint folyamatosan van mit javítani a munkánkon, de lényegében jól működik a szolgálat, és megtesszük, amit lehet a betegek érdekében. 

Kezdetben elképzelhetetlennek tűntek Arafat doktor hosszú távú tervei, aki megígérte, hogy a korszerű mentőautók után helikopterrel bővül a járműpark, aztán sorra minden megvalósult, s ma 15 mentőkocsi és egy helikopter áll a rendelkezésünkre. 

– 25 évvel ezelőtt az Arafat doktor vezette sürgősségi mentőszolgálat meghökkentő újdonsága az volt, hogy társadalmi, anyagi helyzetre való tekintet nélkül mindenkivel hasonlóan bántak, és nem fogadtak el borravalót. Aki támogatni akarta a szolgálatot, a folyosón levő dobozhoz irányították. A hálapénzt visszautasítják ma is?

– Ez változatlan, s az elvet mindazok, akik maradni akartak, el kellett hogy fogadják. Aki nem tartja tiszteletben, a munkahelyével játszik. Részben azért hagynak itt szakemberek, mert kevesebbet keresnek, mint máshol. Ha olyan fizetést tudnánk biztosítani az orvosoknak, ami összehasonlítható a külföldön elérhető jövedelemmel, akkor a hálapénz témáját egyszer s mindenkorra le lehetne 

zárni. Doboz már nincs, de aki támogatni szeretné a szolgálatot, a főnővért megkeresve hivatalos formában számla alapján megteheti. Nem mindennapi szinten, de van, aki így jár el. A SMURD 

népszerűségét jelzi, hogy az adójuk két százalékát sokan utalták át nekünk, amit sikerült jó dolgokra fordítani. 

– Annyi vetületéről beszéltünk ennek a munkának, de minden szépsége ellenére hozzátartozik a vér, a fájdalom és a halál is. Ezt is meg lehet szokni?

– Soha nem mondhatom azt, hogy több mint húsz év elteltével egy-egy újabb eset nem ráz meg, mert időben felkészültem rá. Érző emberi lények vagyunk, s mivel minden helyzet más, nem lehet rá felkészülni. Akinek kisgyermeke van, a gyermekek szenvedése érinti meg mélyebben, mások idős szüleikre gondolnak, ha a súlyos beteg, akit ellátnak, korban az édesanyjuk vagy az édesapjuk lehetne. A mi esetünkben nem lehet kerítéseket építeni. 

– Hogyan, mivel tud kikapcsolódni?

– Szenvedélyem az utazás, nemrég jöttem haza Indiából, különleges élmény volt. A sízést egy télen sem hagyom ki, s szeretnék egy hosszabb kerékpártúrán is részt venni, kevéske szabadidőmben pedig szívesen olvasok.

– Vass Hajnalról elmondhatjuk, hogy a választott hivatásnak szentelte az életét, amit a legmagasabb állami kitüntetéssel ismertek el. – Ha újrakezdené? 

– Elvégezném az orvosi egyetemet, és ugyanezt választanám.

– A szülei hogyan viselték ezt a nem éppen lányos hivatást?

– Mint minden szülő, aki félti a gyermekét, nem tudták nyugodt szívvel elkönyvelni azt, hogy nagyon sokat dolgozom, utazok, repülök. Miközben folyton mondogatták, hogy jobb volna változtatni, a hátam mögött mégiscsak büszkék voltak rám.