Fekete István, az elmaradt jogos újraértékelés
2024-10-23 16:00:00
- Kiss Zsuzsánna
Betegség, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (46.)
Két héttel ezelőtt tárgyalt Zsellérek című regénye azt az álmot fejezte ki, amelyet a nemzet bajainak orvoslására más népi írók (Tamási, Kodolányi és Németh László, Veres Péter, Féja Géza, Sinka István, Illyés Gyula…) is terveztek, álmodtak és ábrázoltak akkoriban. A kommunista kollektivizálás mindezt tönkrezúzta, és a kert-Magyarország álmát álmodókat üldözték vagy elhallgattatták.
Gyeplő nélkül
Például amikor Veres Péter (1897–1970) sokkötetes írót, a Nemzeti Parasztpárt volt elnökét 1970 áprilisában gyomorpanaszokkal kórházba szállították, a kórházban gyógykezelés helyett hamar és titokban agyonverték (Domonkos László: Gúzsban tánc, 2022, 139)! Ilyenek tudatában sajnos megérthető, miért nevezte az akkori hatalom Fekete Istvánt is „megosztó” írónak. Most, már szabadabban olvasva könyveit, talán kevésbé leszünk megosztóak mi magunk. Az igaz, hogy a jól megművelt föld, a kert-Magyarország álma mára is többnyire még mindig csak álom maradt.
1946 tavaszán-őszén keletkezett a manapság csak tudatos antikváriumi kereséssel, nem könyvesboltból vagy könyvtárból beszerezhető (de, mint a Zsellérek is, hangoskönyvként a világhálón megtalálható) Gyeplő nélkül (1947). E regényében Fekete István saját tizenöt éves gazdatiszti múltjának tapasztalatait dolgozza fel. Fekete István tanulmányai befejeztével Bakócán, gróf Mailáth György birtokán kapott segédgazdatiszti állást. Itt ismerkedett meg Piller Edittel, a bakócai belgyógyász főorvos lányával, akivel 1922 decemberében házasságot is kötött. A fiatal házasok az esküvő után Ajkára költöztek, mivel Fekete Istvánt itt alkalmazták vezető gazdatisztként a holland származású, sertéskereskedőből lett földbirtokos, Nirnsee Pál birtokán. Az új gazdatiszt irányítása alatt fellendült a birtok, tej- és sajtüzemet szervezett az uradalomban, szeszfőzdét is irányított. Az ajkai nagybirtok főintézőjeként búzavetőmagot nemesített, eredményei országos visszhangot keltettek, a Gazdatisztek Lapja is elismeréssel írt róla. Az országos állattenyésztési kiállításokon rendszeresen díjat nyertek az ő gazdatiszti munkássága alatt tenyésztett merinói kosok. A Gyeplő nélkül mégsem a sikerekről, hanem a termőföld hasznából és megbecsüléséből, a méltányos életből és a szinte minden jogából kisemmizett földműves nép komor sorsáról vall, a termékeny, életadó anyaföld végtelen szeretetével és a földművelői életforma megtartásának konok vágyával.
E regény tervezése közben került Fekete István indexre – korábbi, ugyancsak kóros helyzeteket és korszakokat diagnosztizáló művei miatt. És éppen ekkor, 1946 tavaszán bántalmazták durván és vakították meg fél szemére – a hatalom verőlegényei. Miután a veséjét is szétverték az Andrássy út 60. alatt, egy ködös hajnalban elengedték: kidobták a katonai kocsiból a János Kórház mellett. Két járókelő találta meg. Nem véletlenül lett tehát készülő regénye úgymond „sötét szemléletű”. Egyik korabeli levelében ezt írta: „az ostrom és a következmények az én idegeimet is alaposan megreszelték, és derengést még az elveszett szememmel se látok, pedig azzal sok mindent meglátok, amit eddig nem láttam.”
A Gyeplő nélkül főhőse egy dunántúli uradalom kitűnő, széles látókörű, határozott és cselekvőképes intézője, aki nemcsak a természet olykor pusztító erőivel és a gazdasági élet sokszor kiszámíthatatlan tényezőivel küzd, hanem az emberek (munkaadói és beosztottjai) gyakori korlátoltságával is. Értelmetlen vagy rosszindulatú igazságtalanságokkal szemben azonban ez az ispán olykor nem tud vagy nem mer szólni… inkább utólag orvosolja a sérelmeket, amelyek meg-megtörténnek. Így történik akkor is, amikor az idénymunkások orvosi vizsgálata zajlik. A sommások megérkeznek, az ispán azonnal érdeklődik: volt-e bármi baj az úton, és van-e beteg. Jön az orvos, aki megvizsgálja az érkezett embereket. Talál egy előrehaladott tébécést, egy duzzadt, vörös szemű trachomás (kötőhártya-gyulladásos) beteget, egy sántát, három krumplicsírához hasonlóan gyenge suhancot és két várandós asszonyt a hetedik hónapban. Az ispán időt kér, minden egyes betegnek „bélyegzett” munkavállaló helyzetét kikérdezi, és megértve őket az orvos előtt kiáll értük, hogy így is talál munkát számukra. Nehéz telük volt, a fiúk majd megerősödnek, a sánta a legjobb faragó, tehát ülve dolgozhat, a várandós asszonyok a családjukkal maradhatnak s a konyhán eldolgozhatnak, míg haza kell menniük szülni. A trachomás betegnek beutalót szerez, hogy a kórházba bejárhasson kezelésre. Egyedül a tüdőbajos fiatalember sorsát nem tudja egyből elegyengetni. Miután az orvos távozik, az ispán megtudja, hogy a fiút csak öreganyjához küldhetné haza, mert árva. Hamar kitalál neki is valami foglalkozást: a számadó juhász felügyelete alá küldi a bárányokat pásztorolni úgy, hogy mindig szigorúan külön kell mosdania, ennie és innia, saját edényeit magának kell elmosnia, hogy senkit meg ne fertőzzön (Gyeplő nélkül, Fekete Istvánné által támogatott posztumusz kiadás, Nagyvárad, é.n., 158–165).
Mindenre és mindenkire gondot visel az ispán, mégis, az uradalom gazdái felelőtlenül és egymással is marakodva ellehetetlenítik a föld és a földet megművelők jövőjét… Fekete István e regénye éles társadalmi kórkép, sikoly a nyomorgó, kisemmizett parasztok érdekében, ráadásul könyörtelen jóslat az erőltetett urbanizációról. Könyve emlékeztetés és intés volt és marad a múltból nem sokat tanuló jelen számára. A komor diagnózist lírai és plasztikus természetábrázolás és hol humoros-ironikus, hol megható epikai fordulatok „szelídítik”.
Két kamasz nagy szerencséje
Fekete Istvánt halála után a mai napig sem érte el a jogos újraértékelés. Pedig betiltott művei ellenére ő a huszadik századi magyar irodalom Jókaija. Tüskevár (1957) című regénye és annak folytatása, a Téli berek (1959) minden magyar kiskamasz kedvenc olvasmánya lehetett a Kádár-korszak gyermekeket is hatékonyan bemaszatoló lagymatagságában. Fekete István óriási feladatot teljesített pusztán e két regényével is: fejlődési regényt ötvözött kalandregénnyel, humorral tűzdelt realisztikus korrajzot ökológiai szemléletmóddal, plasztikus zsánerképekkel, mérnöki, sőt orvosi precizitású jellemalkotással, lírai tájfestéssel és leplezetten biblikus szeretethimnusszal. Tutajos és Bütyök (rendes nevüket lásd a regényekben) hetedikes, majd nyolcadikos tanuló a fővárosban. E két kamasz nagy szerencséje, hogy a sok fölösleges tananyag, az agyonszeretettség, a kósza ábrándozások és a főváros ketrecéből egyszerre a Kis-Balaton vidékére utazhatnak, hogy természet és ember „anyagcseréjét” tapasztalhassák, és hogy jellemformáló helyzetekben próbálhassák ki, azaz „nevelhessék” önmagukat. Az őket meghívó mezőgazdász nagybácsi és a Zala folyó torkolatánál nádasszéli kunyhójában élő öreg csősz hamarosan valódi munkát és felelősséget rakosgat a két kamasz vállára, akik így szépen beletanulnak a természetközeli – valódi életbe.
Ahogyan megismerik, megszeretik és elfogadják István bácsit és Matulát, önmagukhoz is közelebb kerülnek, sőt, sok „próba” folyamán maguk is begyakorolják a derűs, készséges, udvarias és fegyelmezett ember viselkedési mintáit. A kamaszkor hírhedt nyűgjei lepattogzanak róluk egy érettebb életmód szabadságában. Budapestre már két szilárd jellemű, pályát és sorsot választott, elköteleződött, élet és halál értékeit ismerő felnőtt ifjú tér haza.
Hogy a Tüskevárban és a Téli berekben megalkotott rousseau-i „nevelőiskolát” a lelkes magyar olvasók nem járhatták, nem végezhették el, az már nem Fekete Istvánon múlott. Mégis, meséivel az álom és az eszmények szintjére emelte olvasói lelkét. Szinte egyetlen politikai frázis és utalás nélkül, amint Kós Károly a transzilvanizmus Varjúvárát, úgy alkotta meg Fekete István is a (közös) magyar „hazát a magasban” (Illyés Gyula kifejezése).
A kamaszokat kitűnően kezelő orvosok
Betegséget, gyógyulást, halált, orvost mindkét „ifjúsági kalandregény” lapjain találunk bőven. A nyári vakációzás a nádasban-vízen (Tüskevár) Tutajos számára bőre nagyfokú leégésével kezdődik, mivel nem hallgat az óvatosságra intő szavakra. Millió szúnyogcsípés és seb, majd egy veszélyes tüdőgyulladás is „szükségeltetik” ahhoz, hogy a kissé öntelt, de önértékelésében folyton ingadozó, lelkiismeretével túlzottan sokat vívódó fiú belássa, hogy a természetben és az életben egyaránt veszélyes belefeledkezni az önsajnálatba, az önutálatba vagy bármilyen pózolásba. A két fiú hosszú téli balatonozását a fővárosban elrendelt influenzajárvány teszi lehetővé (Téli berek). Mindkét regényben, Budapesten és a Balatonnál is találunk egy-egy elhivatott, jó orvost, aki lelkileg is érti és kitűnően kezeli a kamaszokat.
Egy-egy forró helyzetben az orvos így szól a duzzogástól-lázadástól is gyengélkedő fiatalhoz: „Mondj el mindent. Azt is, amit el akarsz hallgatni.” (Téli berek) A Balaton-parti nyári és téli édenkert mégsem mindenkit nevel és őriz meg. A Téli berek egyik megrázó története, amikor Tutajos kétségbeesve nézi messzelátóján át, ahogyan három korcsolyázó fiatalból az egyik alatt beszakad a tó jege, és ennek azonnali halál lesz a következménye. Mindeközben a hirtelen jött tragédiát tehetetlenül néző Tutajos hátizsákjában is ott van a korcsolya, hiszen már-már fel is csatolta volna a sikló sportszert, ha Matula komoly intése és az intés belső visszhangja nem tartotta volna vissza… Miközben Tutajos döbbenettől sújtva ül és látja a Balaton áldozatszedését, nagybátyjánál a többiek őt magát hiszik az áldozatnak, hiszen ő is elindult, tán korcsolyázni… Fekete István robinzonádjainak gyermekhősei megtanulják, hogy tulajdonképpen mindenki valamilyen kezelésre szorul, és hogy a kezelés eszközei a tudás, a bizalom és a szeretet. Az érzékeny Tutajos annak is tanúja lesz, hogy a mindent kibíró, mindenkin segítő nagybácsinak és Matulának is van bizony rejtett sebe – titka.
Egész és rész, élet és halál, isteni és természeti rend, emberi szabadság és korlátoltság kérdéseiről ilyenformán írt Fekete István, akit 2004 augusztusában feleségével és Bogáncs kutyájával együtt újratemettek szülőfaluja, Gölle (Somogy megye) földjébe.
Németh László orvos író
Folytassuk egy kérdéssel. Halhatatlan életművek hol hűségesen emlékező, hol hanyagul feledékeny örökösei, a nyugtalan jelenben élő utókor ma mennyire ismeri a kert-Magyarország másik nagy megálmodóját, a nagybányai születésű orvos-író Németh Lászlót?
Igaza volt a XI. osztályok számára 1974-ben készült romániai magyar irodalomtankönyv szerzőjeként Láng Gusztávnak, amikor azt állította, hogy (az akkor még élő) Németh László (Nagybánya, 1901. ápr. 18. – Budapest, 1975. márc. 3.) műveiről és jelentőségéről méltó értékelést, higgadt és értő elemzést „alig írtak – annál több mellette és ellene érvelő vitacikket” (Láng: Magyar irodalom, Bukarest, 1974, 222). Csak a rendszerváltozás utáni évtizedekben kezdett el tisztulni és mélyülni a Németh László pályájáról és életművéről alkotott képünk (a legátfogóbban lásd Monostori Imre: Németh László életművének fogadtatása, 1925-2020). Egyes művei azonban még mindig nem kerültek be a köztudatba, és méltatlanul nagy a hallgatás körülötte ma is. Miért? Az ideológiai fogantatású „közbeszéd” máig sem vonta vissza a jobb- és baloldalról egyaránt ráaggatott megbélyegzéseket, amelyeket a minőség jegyében alkotó és szervező (nem politizáló, de építkezni óhajtó, amint tette Kós Károly is) Németh László elsősorban a Kisebbségben című tanulmányával és az ún. második szárszói beszédével „vívott ki” „balról”, a Kádár-rendszerhez „simulás” alaptalan, de jól koholt vádja miatt pedig „jobbról”.
Németh László enciklopédikus tudása, páratlan műveltsége, sokoldalúsága, tehetsége, tépelődő, önmarcangoló érzékenysége, meg-megújhodni képes alkotói munkabírása, keresztyén és közösségi elkötelezettsége, megalkuvásra képtelensége: mindez zavarba ejthet minket, homályos előítéletekkel és felszínesedő műveltséggel ellátott örökösöket. „Grandiózus életművének centrumában az üdvösségügy, az embert önmaga fölé emelő magatartás-minőség kimunkálása áll” – írta róla Görömbei András (Tiszatáj, 1997. márc.).
Németh László, a tudós és a művész is, eleve és mindig orvos módján viszonyult a világhoz. Nemcsak orvosi és orvostörténeti munkáiban, hanem cikkeiben, tanulmányaiban, esszéiben, kis- és nagyepikai alkotásaiban és drámáiban egyaránt. Javítani, gyógyítani akarta önmagát és szűkebb-tágabb környezetét. Németh László még csak három hónapja tanult bölcsészetet, amikor átiratkozott az orvosi egyetemre. Orvostanárai közül Korányi Sándor volt rá a legnagyobb hatással. A Szent János Kórházban volt cselédkönyves orvos. Előbb fogorvosi praxist nyitott. Miután tuberkulózisban megbetegedett, kezeltetése és gyógyulása után felhagyott a fogorvosi munkával. Iskolaorvosként dolgozott majdnem két évtizedig (1926-tól 1943-ig) három fővárosi iskolában: előbb Budán a neves Toldy Reálgimnáziumban, ahol édesapja is tanított, s ahol ő is diák is volt, majd Zuglóban az Egresssy úti polgáriban, végül legtovább (1931-től) az őt sok munkára és még több felfedezésre ihlető Medve utcai polgáriban. A Medve-utcai (ő így írta) polgáriban töltött évek, az ottani iskolaorvosi tapasztalataiból leszűrt szocio-pszichográfiát és lírai naplót övező írásai avatták igazán íróvá.
Ugyanakkor már 1925-ben, a Horváthné meghal című paraszti környezetben játszódó novellájával elindult az írói pályán is. Orvosi munkája és gyarapodó gyermeklétszámú családja mellett több folyóirat munkatársa volt. 1930-ban Baumgarten-díjat kapott, de Hatvany Lajos támadása miatt visszaadta a díjat. Népi íróként kiállt Kodolányi János mellett (hogy a nélkülöző Kodolányi megkapja a Baumgarten-díjat) a díj kurátorával és Babitscsal szemben; majd szakított a Nyugattal. Egyedül szerkesztette és írta Tanú című folyóiratát (1932–1937); a beteg, széthulló csonka magyar társadalmat annak minden rétegét egybekapcsoló neveléssel, kultúrával és belső, tudati-lelki forradalommal vélte gyógyíthatónak, azaz újraéleszthetőnek.
(Folytatjuk)
